A tulajdonképpeni csukák nemzetségébe elsősorban az erős kapófogak jellemzők, amelyek az eke és a garatcsonton több, a közti és az alsó állkapocsban pedig egy sorban állanak. Az alsó állkapocs oldalán 5-8 hosszú fogófoguk van, amelyek közt mellékfogak is lehetnek. Az alsó állkapocs aránylag jelentékenyen túlér a felsőn. Fejük lapos, elülső része olyan, mint a kacsacsőr. Úszóhólyagjuk hosszú, a pikkelyek aprók, melyek átterjednek a fejre és a farokúszóra is.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A közönséges csuka nemzetségének egyedüli képviselője Európa édesvizeiben, magyar nevei; bugyli, közcsuka.

A hátúszóban 7-8 fejletlen és 13-15 jól fejlett, a hasúszóban 1 és 8, a mellúszóban 1 és 13, az alsóban 4-5 és 12-13, a farokúszóban 19 sugár van. Megnő 2 m-re is, súlya pedig 35 kg-ra rúghat, de már az 1.30 m hosszú és 25 kg-os csuka is ritkaságszámba megy. A csuka Európának valamennyi édesvízében előfordul, kivéve Spanyolországot és Izlandot. Ázsiában és Amerikában is él. A csuka hazánkban is közönséges, Heckel a Szávából, a Murából, a Balatonból és Erdélyből említi. Petényi a Dunában, a Fertőben, a Vágban, az Ipolyban, a Szamosban, a Marosban, a Krasznában és a Bodrogban találta meg. Herman Ottó ezeken kívül még a Berettyót, a Bódvát, a Kőröst, a Latorcát, az Olt, a Sajó, a Szernye, a Zagyva vizét, továbbá a velencei, a hódosi, a szarvasi és a kopácsi-tavakat sorolja fel.