A domolykó nemzetséget a hengeres test, a nagy fej, a rövid hát és alsóúszók, az aránylag nagy pikkelyek, továbbá a kettesével és ötösével két sorban elhelyezett garatfogak jellemzik. A garatfogak koronája oldalról lapos és a vége horgas.

Fejes domolykó
Leuciscus cephalus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A fejes domolykó (Squalius cephalus) magyar nevei; domolykó, domorkó, egérfogó, fejérkeszeg, fejeshal, fejesponty, jác, ják, jászkeszeg, jászponty, jáz, keling, lógga, nagyfejű hal, száp, sütő, telen, telény, tomolykó, tömpekeszeg, törő.

Orra lapos, a végső állású száj hasítéka igen széles és hátrafelé nyúlik, teste csaknem hengeres.
A hátúszóban 3 és 8, a mellúszóban 1 és 16-17, a hasúszóban 2 és 8, az alsóban 3 és 7-9, a farokúszóban pedig 19 sugár van. Hossza a 60 cm-t, súlya pedig a 4 kg-ot is meghaladhatja.
Közép-Európa folyóiban és tavaiban, a legszélsőbb nyugattól egészen az Urálig, a tenger szintjétől egészen 1000 m-ig, sőt Svájcban egészen 1400 m-ig mindenütt a közönséges halak közé tartozik. Az Alpoktól délre kistermetű helyi változata él, amely legfeljebb 30 cm-re nő meg, és amelyet a Tessin-kantonban (Svájc) cavedano -nak neveznek.
Hazai előfordulási helyeit a következőkben jegyezték fel: Szeben, Olt, Maros, Szamos, Dráva, Mura, Zala, Balaton (Heckel), Duna, Vág, Garam, Tarca, Berettyó, Bódva, Ipoly, Körös, Kraszna, Küküllő, Latorca, Poprád, Rába, Sajó, Szernye, Vargyas, Füle, Kormos, Zagyva, Torna (Herman O.). A felnőtt fejes domolykó kisebb halakkal, békákkal, rákokkal, sőt egerekkel is táplálkozik. Az irodalom idáig csak arról tud, hogy a domolykó és a csuka bekapja a vízbe pottyant egeret, de azt, hogy a partról ragadja el, legfeljebb a halászok előtt volt ismeretes. Legalább ez gyanítható abból, hogy a nép a fejes domolykót a Duna mentén egérfogó - nak nevezi.
A fejes domolykó a szélhajtó küsszel kereszteződik.

Európa déli részéről több alfaját is leírták; L. c. albus (Közép-Olaszország, Dalmácia, Albánia), L. c. cabeda (Dél-Franciaország, Észak-Olaszország), L. c. macedonicus (Marica és Meszta folyók), L. c. pyrenaicus (Vardar folyó).

Nyúl domolykó * Védett faj
Leuciscus leuciscus

A fejes domolykó magyar neveinek többsége erre a fajra is használatos volt, mert e két fajt nem különböztették meg.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A nyúl domolykó (Squalius leuciscus), épp annyira gyakori, mint az előbbi, és talán még elterjedtebb faj is, mint a fejes domolykó, amelytől abban különbözik, hogy teste és feje oldalról kissé lapos, hogy szájnyílása szűk és alsó állású és hogy színezete egészben véve világosabb. Hátúszójában 3 és 7, mellúszójában 1 és 16-17, hasúszójában 2 és 8, alsóúszójában 3 és 8-9, farokúszójában pedig 19 sugara van. Hossza csak ritkán haladja meg a 25 cm-t. A nyúl domolykó Közép-Európa összes folyamrendszereiben előfordul. Yarrel szerint Angliában sem ritka, megtalálható Dél-Franciaországban és Itáliában is. Éppúgy, mint rokona, a fejes domolykó sem tesz különbséget álló és folyó édesvíz között, tartózkodási helyéül a nyugodtabb, mélyebb vizeket szemeli ki, férgekkel és rovarokkal táplálkozik. A pontyfélék közül a nyúl domolykó alkalmazkodott a legtökéletesebben a hidegebb vízhez. A pisztrángos tavakban sok helyen járulékos hal gyanánt tenyésztik. A nyúl domolykó, Kohaut szerint, hazánkban sok helyen előfordul, de eddig igen kevés helyről említik. Chyzer a Bodrogból gyűjtötte, Zsarnovitzky ("Halászat", 1917, 225. l.) a Vág középső szakaszából a gyérebben előforduló halak között sorolja fel.

Elterjedési területén három alfaját különböztetik meg.
Ázsiaiban honos a kirgiz nyúldomolykó L. l. kirgisorum és a szibériai nyúldomolykó L. l. baicalensis.
A harmadik alfaj a L. l. burdigalensis, amely Franciaország déli részén a RhÔne, Garonne és az Adour folyók vidékén honos.