A magyar halfauna
Magyarország (1800 és 1900 -as évek eleje)
Dr. Bartucz Lajos után ©

Az alábbi kis bevezető a XVII. századból kelt és a "tejjel-mézzel folyó Kánaán", a Nagy Magyar Alföld akkori halbőségét tárja elénk. A forrás hiteles. Nagytekintélyű külföldi tudós tollából származik, aki két évig utazgatott Európa keleti felében. A neve Eduard Brown, angol orvostudor, aki 1669.-ben és 1670.-ben fordult meg hazánkban. Utazásairól naplót vezetett és hazatérve, önálló kötetben adta ki tapasztalatainak leírását. Útleírásának címe: "Account of several travels in Hungaria, Servia, etc." (London, 1673).
Munkájának az a része, amelyben a magyar folyók, különösképpen pedig a Tisza halgazdagságáról, emlékezik meg, Szamota István fordításában így hangzik:

"… Mivel az országnak több folyója van, mint bármely másnak, ezért itt a halak is nagyobb bőségben fordulnak elő. A Tisza folyó e tekintetben legelső egész Európában, vagy ha szabad mondanom, az egész világon, azért a lakosok azt mondják, hogy a Tiszában csak hal és víz van. A Bodrog folyó, mely Tokaj közelében a Tiszába ömlik, szintén annyira hal dús, hogy a lakosság állítása szerint, nyáron sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad a folyó, ez pedig nem oly kicsiny ugyanis, ha hihetek ama egyénnek. ki csak a kedvemért nézte meg, harminc öl széles és kilenc öl mély, azonban nem igen lehet benne hálóval halászni. A nagy halbőséget a folyóknak a sóbányákkal való földalatti összeköttetésének tulajdonítják, mivel ez által rendkívül fokoztatik a halak szaporasága. A Dunában a pompás pisztrángokon, süllőkön, és a világ legkitűnőbb pontyain kívül, még számtalan egyéb halat is fognak, nevezetesebbek a görgöcse vagy kövi ponty, fehér keszeg, durbincs, sügér, kecsege, kárász, lazac, csík, stb. Továbbá a csukánál sokkal nagyobb halat is fognak, melyet ők harcsának neveznek, végül az bizonyos szakában temérdek viza jelenik meg, az a tokhoz hasonló ízletes hal, néha húszlábnyi hosszúságot is elér. A halászatra külön helyek, a Duna partján pedig raktárak vannak. A legnagyobb raktár Komáromon felül, a Csalóközön van…"

A Tisza és a magyar vizek halbősége már Brown előtt is európai hírű volt, Timon szójátékot is készített belőle; "Tibiscus quasi Tu piscis". A Tisza torkolati vidékén Ulászló idejében még 30.000 halász volt. Amikor az ellenség Belgrádot megszállta, a tiszaháti halászok 40.000 dereglyével siettek II. Lajos királyunk segítségére. Századokkal később, 1847.-ben J. Heckel, aki a magyar birodalom és Ausztria halvilágát nagy munka keretében mutatta be, még a következőket írta:

"… Magyarországnak és különösen a Tiszának halbősége közmondásszerűen ismeretes. A fenséges Balatonban mekkora tömegű zsákmányt hoz fel egyszeri hálóvetés is a jég alól! Mekkorára nő ott a méltán nagyhírű fogas! Ha csak azt a szinte elképzelhetetlen mennyiségű halat vesszük is, amelyet a béllyei királyi hercegi uradalom egymaga termel ki. - ahol saját tervezésű különleges eszközökkel egyszerre 500, sőt ezer mázsa halat is fognak - láthatjuk, hogy Európában Oroszországon kívül sehol sincs akkora bőségben az édesvízi hal…"

Heckel után néhány évtizeddel Herman Ottó ("A magyar halgazdaság rövid foglalatja", 1888.) már egészen más képet nyújt a magyar vizek halállományáról:

"… Magyarország vizeinek halakban való gazdagsága a legrégibb időktől kezdve el volt ismerve. Az ország jó hírét növelte s annyira meg van gyökeresedve, hogy a külföld írói még manapság is felhozakodnak vele, és igaz, hogy annak, aki az országot csak a térképről ismeri, a dolog hihető színben tűnik fel, mert hiszen az ország éghajlat szerint való fekvése, földalakulata, kapcsolatban páratlan vízrendszerével e mellett szól. De más a valóság …"

A hírnév tehát, amelyre a magyar vizek halgazdagsága a századok folyamán szert tett, és amelyről Eduard Brown saját tapasztalatai alapján útleírásában annyira magasztaló emléket hagyott az utókorra, - túlélte magát a bőséget is.

Ezt a páratlan halkincset, amely méltán keltette föl az illusztris idegen világjáró bámulatát, tette csaknem teljesen tönkre a közvizek szabályozása, amelyet új halászati törvényünk indokolása is példátlan mértékűnek mond. Ezek a párjukat ritkító, nagyszabású árvédelmi munkálatok teljesen kiforgatták vizeinket ősi állapotukból, gazdasági halainkat megfosztották természetes ívó területüktől és a rablóhalászattal együtt a halállomány egyre erősödő csökkenésére vezettek.

A Tisza szabályozás befejezte után már egy évtized mulva felhangzott a panasz, hogy a nagy magyar folyó halkincsei pusztulófélben vannak. A közvélemény a halállomány megmentését követelte, és a kiegyezés után az első alkotmányos minisztérium 1868. évi költségvetésébe 20.000 Ft. összeget irányzott elő erre a célra.
A halászat ügyeit akkoriban a földművelésügyi minisztérium földművelésügyi osztálya intézte. A halászati felügyelőségét csak 1884.-ben szervezték meg, odáig a Felső magyarországi Halász egylet volt minisztérium tanácsadó szerve. Az említett egyesületnek a nagyhírű Migazzy Vilmos gróf volt az elnöke.
Az egyesület titkára és havonta megjelenő lapjának szerkesztője Ruffy Pál, a Népjóléti Minisztérium későbbi államtitkára volt. A halászati felügyelőség szervezője Kvassay Jenő, a nagynevű kultúrmérnök volt, aki Széchenyi Pál gróf miniszterségének idején rendkívüli szerencsés választással Landgraf János -t küldte ki külföldi tanulmányútra, akit még abban az évben halászati felügyelővé neveztek ki. Az ő nevével kezdődött meg a modern halászat korszaka Magyarországon. Első teendője a halászati törvénytervezet elkészítése volt. Ennek a nagy munkának a tulajdont szabályozó részét Matlekovits Sándor készítette, a többi Landgraf műve. Élettudományi szempontból maga a nagy Herman Ottó bírálta meg, és úgy került a képviselőház elé. Első halászati törvényünk, az 1888. XIX. t. c. 1889. május elsején lépett érvénybe.
A 12 évvel később, 1901. márciusában megtartott budapesti halászati kongresszus a gyors tempóban fejlődő édesvízi halászat és haltermelés újabb kívánalmainak megfelelő módosításokat sürgetett rajta, de a revízió csak az 1925. évi XLIII. t. c. keretében történt meg.

Landgraf 1894.-ben méltó munkatársat kapott maga mellé Répássy Miklós személyében, aki az Országos Halászati Egyesületet újra életre keltette. Ehhez a két névhez fűződik a magyar halászat igazi reneszánsza. Működésük halászatunk történetében éppolyan korszakalkotó, mint Herman Ottó -é a halászati tudomány terén. Landgraf és Répássy vállvetve hadakozott a közömbösséggel, a megnemértéssel, és az alsóbb néposztályok tudatlanságával. Óriási felvilágosító és szervezőmunkát végeztek, és e mellett szakirodalmunkat is több száz értekezéssel és cikkel gazdagították. Répássy 1892.-ben megírta az Édesvízi halászat és haltenyésztés-című füzetét, 1907.-ben pedig az Édesvízi halászatunk címmel adott ki 500 lapnyi terjedelmű kötetet.

"… Egybevetve a mostani viszonyokat az első kiadás adataival, kitűnnek annak a fejlődésnek nagyarányú méretei, amelyet édesvízi halászatunk a két munka megjelenése közé eső rövid hét év alatt elért. A haladás e téren annyira meglepő, hogy édesvízi halászatunknak a nyugati nagy halásznemzetek mostani magaslatára való emelkedését bízvást igen rövid idő alatt remélhetjük…"

- írta ismertetésében Leidenfrost, és ha az I. világháború közbe nem szól, ez a reménység be is teljesült volna.

Édesvízi halászatunk ügyeit a földművelésügyi minisztérium halászati osztálya és az Orsz. Halászati Felügyelőség intézi. Tanácsadó és kutatószerve a M. Kir. Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás, amely Korbuly Mihály igazgatása alatt áll, és nemcsak kiváló gyakorlati irányú munkásságot fejt ki, hanem a halászati biológia irodalmát is sok és külföldön is nagy figyelemre méltatott közleménnyel gyarapította. Ez az intézet 1906. óta áll fenn és laboratóriumában Unger, Maucha és Lindmayer dolgoznak. A Halkórtani Állomás a M. Kir. Állatorvosi Főiskola kórbonctani intézetének keretében van elhelyezve. Itt készültek néhai Rátz István értekezései, amelyeknek száznál többre megy a számuk. A közönség a napilapok következetesen téves elnevezése alapján halbiológiai intézetnek tartja a tihanyi Magyar Biológiai Kutató Intézetet is, amely a Nemzeti Múzeum révfülöpi szerény biológiai állomásából nőtte ki magát Európa egyik legnagyobb és mindenesetre legmodernebb tudományos intézetévé. A balatoni intézet mindennemű élettudományi és élettani kutatással foglalkozik, de nem halászati biológiai intézet. Laboratóriumaiban természetesen a halak életére vonatkozó tudományos kutatások is folynak, így pl. innen került ki egyik igazgatójának, Hankó Béla egyetemi tanárnak a fogassüllő fejlődéséről szóló tanulmánya.

Halászati irodalmunk föllendülése lépést tartott halászatunkéval. A haltenyésztésre vonatkozó irodalmunkat Kriesch, Kenessey és Tassner művei vezetik be, de halászatunk iránt a nagyközönség érdeklődését Herman Ottó, Semsey Andor -nak ajánlott nagy műve: A magyar halászat könyve" (1887) keltette fel. Ezt a könyvet egyik méltatója "... a magyar géniusz csodálatraméltó és örökbecsű alkotásának..." nevezi, és méltán, mivel ehhez fogható munka nem akad természettudományi irodalmunkban.
Ezt követte később Herman Ottónak " A halgazdaság rövid foglalatja" című kisebb könyve, majd Répássy már említett kötete, amely két kiadást ért. Újabban megjelent művek: Landgraf János és Hankó Béla: "Tógazdasági tanácsadó" (1924) -című kötete, továbbá Hankó Béla: "A hal és a halgazdaság" (1928) című munkája. Halfaunánk kutatásában Herman Ottó után Vutskits György -öt illeti meg a legnagyobb elismerés. Nemcsak nagyszámú tudományos és ismeretterjesztő értekezést írt, hanem igen sok gyakorlati irányú közleményt is. Összeállította 25 év halászati irodalmát is. A halfauna kutatására a Halászati Egyesület Répássy Miklós kezdeményezésére halrajzi bizottságot alakított, amelynek munkáját nagyban megkönnyítette Unger Emil kitűnő "Magyar Édesvízi Halhatározó"-ja (1919).