Harcsa

Valódi harcsafélék (Siluridae)

A harcsaszerűek Suliroidei alrendjébe számos család tartozik, a legtöbb faj Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika trópusi vizeinek lakója. Európában két harcsafaj él, ahol ennek az egy családnak képviselői őshonosak. Hátúszójuk igen rövid és nincs benne tövises sugár.
A hasúszó hátrább áll, mint a hátúszó és több mint 8 sugarat tartalmaz. Szemük a szájzug fölött van. Négy vagy 6 bajuszszáluk közül az alsó állkapocsról 1-2, a felsőről pedig 1 pár lóg. Számos, apró foguk több sort alkot. Úszóhólyagjukat hosszanti választófal különíti el jobb és baloldali félre.

Szürkeharcsa
Silurus glanis

Magyar nevei; folyami harcsa, leső harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, szürkeharcsa.

A harcsa néhány ázsiai rokonával együtt, csupasztestű, termetes hal. Hátúszója rövid és tüskétlen, alsóúszója hosszú, szája széles és alsó állkapcsán sorokba rendeződött kapófogak vannak, amelyek kicsiben a gereblye fogaihoz hasonlítanak. A leső harcsa Európa legnagyobb édesvízi hala.
Heckel és Kner szerint a Dunából néha 3 m hosszú és 200-250 kg súlyú példányokat is halásznak.
Ilyen harcsaóriásokat újabban már csak elvétve fognak. Vogt 1894.-ből leír egy nagy példányt, amelyet a Bieler-tóból halásztak ki. Ez 68 kg-os testsúly mellett 2.20 m hosszú és 1.2 m kerületű volt. Ez a példány valóságos törpe volt ahhoz képest, amelyet a háború alatt a Szerb Duna-szakaszból halásztak ki.
A megszállás ideje alatt kiadott "Belgrader Nachrichten" közölte, hogy 1916. őszén Visznica mellett a Dunából egy 4 m hosszú harcsát fogtak, amely 120 kg-ot nyomott. A Tiszában harminc esztendő óta nem fogtak akkora harcsát, mint Bitó János szegedi öreg halászmester legényei 1929. december 23-án.
A tiszai harcsaóriás a vasúti hídnál került bele az ú. n. lapsolóhálóba. Súlya 105 kg volt. Erről a hatalmas állatról 1930. februárjában Gelei József egyetemi tanár előadást tartott a Szegedi Egyetem Barátainak Természettudományi Szakosztályában. Gelei professzor az óriási harcsa koponyáját megszerezte intézete számára. Csak a feje 25 kg-ot nyomott, a koponyájának súlya pedig lehúsolva 17 kg. A szegedi harcsa teljes testhossza 247, derékbősége pedig 118 cm-re rúgott. A kopoltyúfedő csontjain és a csigolyákon látható növekedési vonalak alapján Gelei megállapította, hogy a szegedi óriásharcsa 23 esztendős volt.

A hátúszóban 1 kemény és 14-17 puha, a mellúszóban 1 tüskés és 14-17 puha, a hasúszóban 11-13, az alsóban 90-92, a farokban 17-19 puha sugár számolható meg. A lesőharcsa Svédország déli részétől kezdve egész Közép és Kelet-Európában, továbbá Nyugat-Ázsia egy részében elterjedt, helyenként azonban hiányzik, így pl. a Rajna felső szakaszából, a Weserből, Nagy-Britanniából, Francia és Spanyolországból, Portugáliából, továbbá Itáliából. Különösen gyakori az Al-Dunán, de előfordul a felső szakaszban, valamint a Duna mellékfolyóiban és a velük összefüggő tavakban is.
Hazánkból a következő előfordulási helyeit jegyezték fel: Balaton, Dráva, Szamos, Maros (Heckel), Duna, Körös, Tisza, Vág, Mura (Petényi), Berettyó, Bódva, Fertő, Ipoly, Kraszna, Latorca, Olt, Rába, Sajó, Szernye, Zagyva (Herman O.). Elsősorban halakra vadászik, de szívesen megeszi a rákot, a békát, a vízimadarat, és általában mindent, amihez csak hozzá juthat. Sokan állítják, hogy bajszát csali gyanánt használja. Falánkságáról Vogt következő leírása nyújthat fogalmat:

"… Egy neunburgi halászmester, akit személyesen ismerek, a böjti időszakra egy tágas tóba több mázsa nemes hal közé egy kis harcsát telepített be. Amikor a tavat néhány hónap múlva le akarta halászni, csak a harcsát találta meg, amely összes lakótársait kipusztította és 20 kg súlyos lett…"

Az öreg Gesnernek az-az állítása, hogy a harcsa az embert sem kíméli, éppenséggel nem tartozik a mesék birodalmába, mivel több esetet ismerünk, amely megerősíti. Így Heckel és Kner említi, hogy Pozsonynál kifogtak egy harcsát, amelynek a gyomrában egy gyermekhulla maradványait találták meg.

"… Antipának szavahihető halászok beszélték el, hogy a harcsa gyomrában fürdőző gyermekeknek kéz és lábcsontjaikra akadtak. - Írja Vutskits - Egy román halász csónakjával a Duna közepéig hatolt, mert meg akart fürödni. Fürdés közben egy harcsa bekapta lábait, melyeket nem tudott többé kihúzni e nagyszájú szörnyeteg szájából és így a víz fenekére került. Néhány nap múlva ráakadtak a holt halász tetemére, kinek lábai még mindig a harcsa szájában voltak, de a falánk rabló sem tudta szabadon bocsátani áldozatának lábait és emiatt megfulladt…"

A nőstény, mint megállapították, 60.000 ikrát rak le, amelyből 7-14 nap múlva sajátságos külsejű ivadékok bújnak ki.
A harcsaivadékot a magyar halászok harcsapundra, harcsapurdé néven ismerik (Unger Emil).