Kősüllő
Stizostedion volgense

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A kősüllőt Lucioperca volgense az ország egyes vidékein; bandár, tarkasüllő, tótsüllő és vadsüllő néven különböztetik meg a fogassüllőtől, amelynek ikrásához igen hasonlít.
Az eltérés a kisebb és zömökebb termeten, a vaskosabb fejen és a kisebb szájon kívül abban van, hogy a kopoltyúfedő hátulsó szegélye visszahajlik a szem felé, és hogy az oldalát díszítő 8 harántsáv élesen előtűnik. Pikkelyei is kisebbek. Az első hátúszóban 13-14 kemény, a másodikban 2 és 20-22, az alsóúszóban 2 és 9 sugara van. A Kaszpi-, és a Fekete-tengerbe ömlő folyókban és a velük kapcsolatos tavakban honos.
A Tisza és a Maros alsó szakaszában, továbbá a Balatonban is gyakori. Tápláléka halakból; Csörgey, Hankó és Gelei szerint különböző rákokból áll.
A kősüllő 1896.-ban még ritkaságszámba ment és Vuskits György -nek esztendőnél tovább kellett várnia, míg a halászok néhány példányt hoztak számára, ma már azonban közönséges. Unger Emil irodalmi adatok alapján megállapítja, hogy a kősüllő nemcsak a Balatonban, hanem egész Közép-Európában terjeszkedik. Egyúttal megcáfolja azt a meggyökerezett föltevést is, hogy a kősüllőt a csehországi Wittingauból a múlt század 90-es éveiben behozott süllőikrákkal telepítették volna be a Balatonba. Wittingau vizeiben ugyanis kősüllő sem akkor, sem most nem él. Unger ráirányítja a figyelmet arra, hogy a balatoni kősüllő, a fogas süllőkhöz hasonlóan sokkal világosabb, mint a más vizekben élők. A fogassüllő védelmére új halászati törvényünk törölte a Balatonban aggasztó mértékben túlszaporodó kősüllőt a *védett halfajok jegyzékéből. Csörgey véleménye szerint, az a körülmény, hogy a Dunában fogas méretűre fejlődött kősüllő is akad, nem adhat okot e törvényes intézkedés módosítására, mivel a szívósabb jövevény, folyóinkban is bizonyára veszedelmes versenytársa nemes rokonának.