A pontyfélék nemzetségei között testalkat, életmód, szaporodási időszak és elterjedés tekintetében nagy hasonlatosság van. Emiatt semmi csodálni való nincs abban, hogy egyetlen más halcsaládból sem ismerünk annyi korcsot, mint éppen a pontyfélék közt. Ez a tény már régen közismert, mivel az egyik ilyen korcs, a pontykárász, a ponty tenyésztőknek sok kellemetlenséget okozott. Az idők folyamán, különösen Siebold vizsgálatai révén számos ilyen korcsot ismertek fel, sőt mesterségesen is hoztak létre basztardokat olyan módon, hogy az egyik fajhoz tartozó hímeket elkülönített medencékben összezárták a másik faj ikrásaival.
A szabadban azonban aránylag kevés az ilyen korcsok száma, aminek egyik oka az, hogy az idegen hím ivarsejttől megtermékenyített ikrákból rendesen jóval kevesebb kel ki, mint a szabályos módon megtermékenyített petékből.
A korcsoknak a fejlődésük is lassúbb és nem nőnek akkorára, mint a törzsalakok. Egymás közt keresztezve, gyakran meddőknek bizonyulnak, vagy pedig a peték és a belőlük kikelő ivadékok száma lesz aránylag csekély. Ha a korcsot valamelyik törzsalakkal keresztezzük, az utódok nagy része az utóbbira üt vissza. Ennél fogva föl lehet tételezni, hogy a szabadban található korcsok egyszeri keresztezés eredményei és hogy tartósabb korcs rasszok nem keletkeznek. A korcsok külsőleg vagy a két szülő tulajdonságait egyesítik magukon, vagy pedig a kettő közt állnak.

A hazai vizekben élő korcsokról Unger Emil (Magyar Édesvízi Halhatározó) a következőket írja: "… Érdekes, hogy az eddig ismert pontyféle korcsok túlnyomó többségénél vagy az apa, vagy az anyahal fehérhal, vagyis a Leuciscus nemzetség valamelyik alnemébe tartozik, de viszont csak egy olyan korcsot ismerünk, (a kelekoncér, de – úgy látszik - ez is ritkán jön létre), melynél mind a két szülőhal fehérhal. Viszont egyik sem "fehérhal", például a baingküsz esetében..."

A magyar vizekből Unger a következő korcsokat említi:
1. A legjobban ismert korcs a pontykárász.
2. Bodorkadévér (Leuciscus rutilus + Abramis brama). A dévérkeszeghez hasonlít, de alsóúszója rövidebb. Úszósugár és pikkelyképlete: hátúszó 3 és 10; mellúszó: egy és 15-16; hasúszó: 2 és 8; alsóúszó: 3 és 15-18; pikkelyek: 46-54, 10-11/5; garatfogképlete rendszerint 5-5, vagy 6-5, mint a szülőhalaké, de kivételesen mégis előfordulnak kétsoros garatfogakkal bíró példányok is (1/5-5; 1/6-5; 1/5-5/1; 1/6-5/1)
3. Domolykóküsz (Squalius cephalus + Alburnus lucidus). Alsóúszója domborúan kikerekített, mint a fejes domolykóé
4. Keleküsz (Scardinius erythrophthalmus + Alburnus lucidus)
5. Koncérküsz (Leuciscus rutilus + Alburnus lucidus)
6. Balinküsz (Blicca björkna + Alburnus lucidus)
7. Baingküsz (Leucaspius delineatus + Alburnus lucidus)
8. Kelekoncér (Scardinius erythrophthalmus + Leuciscus rutilus)
9. Kelebalin (Scardinius erythrophthalmus + Blicca björkna).
10. Keledévér (Scardinius erythrophthalmus + Abramis brama)
11. Koncérbalin (Leuciscus rutilus + Blicca björkna)
12. Domolykópaduc (Squalius cephalus + Chondrostoma nasus) A domolykópaduc hasonló a paduchoz, de nem vésettajkú, mert szájnyílása patkóalakú. Arc orra pedig jóval rövidebb.
A Balatonból 1907. márciusából kifogott példány alapján Vutskits (Állat. Közl., 1907, 120. l.) a magyar halfaunából addig ismeretlen korcsot írt le Bliccopsis abramorutilus Hol. néven. Ezt a korcsot a balatoni halászok kotric néven emlegetik és így szerepel Petényi J. Salamon hátrahagyott kéziratában is.