Kurta baing
Leucaspius delineatus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A kurta baing főbb bélyegei a következők; megnyúlt, oldalról lapos test, éles hasvonal, aránylag nagy és könnyen leváló pikkelyek, hiányos oldalvonal, rövid hátul elhelyezett hátúszó, előreugró alsó állkapocs és a garatfogak sajátságosan váltakozó elrendeződése. Az utóbbiak vagy mindkét oldalon 1-1 sorban állanak és számuk 5, vagy pedig 4 és 5 fog van két sorban elhelyezve. A garatfogak koronája, legalább is a belső sorban levőké, oldalról lapított, fűrészes és a hegyük horogszerűen hajlik be.
A hátúszót 3 és 8, az alsót 3 és 11-13, a farok úszót 19, a mellúszókat 1 és 13, a has úszókat pedig 2 és 8 sugár feszíti ki. A kurta baing hossza 7-8, legfeljebb 12 cm. A kurta baing elterjedési területének, úgy látszik Oroszországban van a középpontja, mivel ott az összes folyamokban és folyókban gyakori. Elterjedésének területe innen egyrészt egészen Görögországig, másrészt Németország északnyugati részéig nyúlik, úgyhogy a kurta baing a legelterjedtebb édesvízi halak közé sorolható. Könnyen meglehet, hogy ez a kis hal máshol is megtalálható, de annyira nem feltűnő, hogy szinte észre sem veszik. Hazánkban Mocsáry Sándor fedezte fel a Sebes-Körösben 1897.-ben.

A szűkebb értelemben vett fehérhalakhoz vezet át bennünket az ökle nemzetség. Ezek a halak képviselik a nálunk élő legkisebb pontyféléket és emellett életmódjuk az összes között a legérdekesebb. Az öklék testalakja zömök, magas hátú, a száj félig alsóállású és bajusztalan, a hasúszó fölött elhelyezett, és az alsóúszóval egyenlő hosszúságú hátúszó kemény sugarai simák, a garatfogak minden oldalon egy - egy sorban helyezkednek el és oldalt lapított, ferdén kopott koronájuk van.

A szivárványos ökle
Rhodeus sericeus amarus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Alig él nálunk még egy hal, amely kecsesebb vagy színpompásabb lenne, mint a szivárványos ökle, népies nevén; keserűökle, keserűhal, lapistyán, laponya, petike hal, pohé, sáraglya, Szt. Péter hala, ökle.
Ez az 5, legfeljebb 7-8 cm hosszúságú törpe pontyféle halacska színeinek szépségével messzire túlszárnyalja a híres aranyhalat. Alakja kárászszerű. Hátúszóját 3 és 8-10, mellúszóját 1 és 10, has úszóját 2 és 6, alsóúszóját 3 és 9, végül farok úszóját 19 sugár támasztja. Színe ivar és évszak szerint változó.
"… Az ívási időszak kivételével a két nem körülbelül egyforma természetű…", - írja Siebold, aki e halacskát legrészletesebben ismertette. Hátuk szürkészöld, oldala pedig ezüstös. Igen jellegzetes a test oldalán végigvonuló fényes zöld sáv, amely a testoldal közepétől kiindulva a farokig terjed. Úszói rózsaszínűek, a hátúszó fekete, a többi pedig tövén apró fekete pettyezésű. Ez az egyszerű ruha eltűnik az ivarzás idejének beköszöntésével, és igen pompás nászruhává változik, különösen a hímen, amelynek színpompáját nehéz élethűen leírni. Az ivarzó tejes egész teste gyönyörű szivárványszínekben csillog, amelyek között különösen az ibolyaszín és az acélkék emelkedik ki, a smaragdzöld oldalcsík élénken válik el, a mell és has pedig szép narancsszínben pompázik. A hát és alsóúszó kárminpiros, feketén beszegve. A színpompa kialakulása közben a hím felső ajka bőrén másik és igen jellegzetes ivarbélyeg is kifejlődik. Itt lassanként 8-13 kerek, krétafehér, kiálló szemölcsökből összetett, kerekded dudor emelkedik ki, és 2-3 ilyen nászszemölcs alakul ki a szemüregek felső szélén is. Egy-egy ilyen szemölcs a hámsejtek szorosan álló tömegéből áll. Az ivarzás befejezte után leesnek és helyükön megmaradó gödröcskék láthatók, amelyekből a jövő íváskor az új szemölcsök keletkeznek.
Bár az ikrások feltűnően különböznek a pompás hímektől, az ívás idején szintén igen sajátságos és szembeötlő másodlagos ivarbélyeget viselnek, amelyről jól felismerhetők. Ezt a sajátosságot, bár igen szembeöltő, mégis csak 1857. ben fedezte fel Krauss. Hosszú, pirosas színű tojócső ez, amely íváskor lassanként fejlődik ki. Amikor a petefészekben megérett az ikra, a körülbelül 5 cm nagyságú szivárványos ökle ikrásának alsóúszója előtt a testéből mintegy 19 mm hosszú, féregszerű tojócső függ ki szabadon. Nagyobb példányokon a tojócső eléri a 40-45 mm-es hosszúságot. A cső vége úszás közben túlér a farok úszó végén és sajátságos külsőt ad a halacskáknak, olyan, mintha végbélnyílásából lenyelt földigiliszta lógna ki.
A tojócső sajátságos feladatát és használásának módját F. C. Noll figyelte meg és írta le:

"… A legújabb időben nyilvánvaló lett, hogy a festőkagyló milyen sajátságos viszonyba lép a környező állatvilággal, és ez a viszony szépen szemlélteti egyrészt azt, hogy teljesen különböző állatok milyen nagymértékben egymásra lehetnek utalva, másrészt pedig, hogy a tudomány, mint fejlődik évtizedek megfigyeléseinek egymáshoz való illesztése által odáig, míg a valóság végre kiderül. Régóta tudtuk ugyanis, hogy a festőkagyló kopoltyújának belsejében halikra szokott lenni. Ezek az ikrák 3 mm átmérőjű, tojásdadalakú sárga szemek, amelyekből a kagyló kopoltyújának lemezei között majd kevés, majd egészen 40 darabig terjedő tömeg található. Feltűnő volt az is, hogy épp a belső kopoltyúkban van a legtöbb halikra, míg a külsőben a kagyló saját petéit találjuk meg.
A belsőben, amelyben a halikra van, a kagyló petéiből alig jut. A kagyló testének mindkét oldalán ugyanis két kopoltyúlemez van, amelyek kettős lemezből állanak. Ezek a test mellett a köpenyből erednek és szabadon belenyúlnak a kagylóhéjak által bezárt térbe, ott visszafordulnak és eredési helyükhöz közel ismét odanőnek, úgyhogy a két lemez között keskeny csatorna marad szabadon. A kopoltyú két lemeze nem fekszik szorosan egymásra, hanem szabályos közök, üregek maradnak közöttük, amelyben a lélegzéshez felvett víz áramlik. Épp ezekben a kopoltyúrekeszekben találták a halikrát, mely a helyhez alkalmazkodva, kissé megnyúlt, és így tojásdadalakúvá vált…”

Igen érdekes magának a halacskának a fejlődése is, melynek különböző fokait egymás mellett gyakran egyetlen egy kagylóban megtalálhatjuk. Minthogy a zsenge ivadék teljesen átlátszó, mikroszkópiai megfigyelésre igen alkalmas. A halikra jelenlétét a kagylóban legelőször Cavolini figyelte meg 1787.-ben. Érdekes, hogy annyiszor fedezték fel és vizsgálták meg azt a tényt, hogy a kagylóban halikra található, és nagyon sokáig mégsem tudták megfejteni, hogy milyen hal ikrájáról van szó, és hogyan kerül a kagyló kopoltyújába? Csak Siebold derített erre a homályra fényt, aki anélkül, hogy az összefüggést ismerte volna, leírta a szivárványos ökle ikráját, és rámondta a festőkagylóban való halikrára, hogy az a szivárványos ökléé. Jó sok ideig tartott még, amíg a mi legkisebb pontyfélénknek természetrajzát véglegesen felderítették. Noll ismerteti a Krauss által 1857.-ben tett felfedezést és Siebold fent elmondott megfigyeléseit, amelyek az ökle tojócsövére és az ökle ikrájára vonatkoznak, mely utóbbiak 3 mm hosszúságú és 2 mm átmérőjű, sárga, tojásdad képletek, majd így folytatja:

"… Egészen helyesen leírták tehát a festőkagyló kopoltyúiban élősködő ikrát, amely más halé nem is lehet. A szivárványos ökle ívásának ideje, az április és a május pontosan megegyezik megfigyelésemmel s kétségtelen, hogy a szivárványos ökle az a kópé, amelyik tojásait megőrzés és kiköltés végett a festőkagylóra bízza. Mire való azonban e hal sajátságos és feltűnő tojócsöve, amely ívása idején fejlődik ki, és azután ismét eltűnik? Ha megfigyeljük az iszapba befúrt kagylókat, kimondhatjuk, amit sejtünk, hogy a tojócső az a szerv, amellyel a szivárványos ökle a kagyló kopoltyúinak tövén elhúzódó járatba bocsátja tojásait, amelyek a kagyló összehúzódása következtében azután a kopoltyúba kerülnek. Ilyen módon megmagyarázhatjuk azt a fogas és más feltevéssel meg nem világítható kérdést, hogy miképpen került a halikra a kagyló kopoltyújába? Hogy van azonban az, hogy a kagyló be nem csípi a hal tojócsövét? Ha meg tekintjük a kagylóhéjnak a testnyílásnál fekvő szélét, látjuk, hogy a kagylóhéj épp itt a legvékonyabb, hajlékony, s nem is zár szorosan, mert közötte hézag marad. A kagyló tehát nem tudja lecsípni a tojócsövet, sőt összecsukódása által még segítségére van a halnak abban, hogy a tojócsőben olvasószerűen elhelyezkedő ikrát kifejje a tojócsőből, amelyet épségben kihúzhat, hogy aztán másik kagylóba süllyessze bele. Hogy ugyanegy kagylóba több hal tojja le ikráját, azt már fentebb láttuk…"

Noll kísérletei beigazolták ez után a természetbúvároknak azt a sejtelmét, hogy a tojócső az a szerv, amellyel az ívó ökle ikráját a kagyló kopoltyúrekeszeibe tudja elhelyezni. A halikrát viselő festőkagylókat külön akvárium medencébe helyezték és megfigyelték, hogy egy idő múlva megtelt a medence apró, a kagyló kopoltyújában kifejlődött és ott megvédett szivárványos ökleivadékkal. Ivarérett öklének kedvező pillanatban üres festőkagylókat bocsátottak rendelkezésükre, megfigyelték rajtuk szokásaikat és eljárásukat, hogy mi módon helyezik el ikrájukat a kagylóba, és így minden kétséget kizáróan tisztázódott a hal és a kagyló egymáshoz való viszonya.
A szivárványos ökle elterjedési köre tudomásunk szerint, egész Közép és Kelet-Európára és Ázsia nagy részére kiterjed. A Dunában és mellékfolyóiban, a Rajnában, az Elba és a Visztula rendszerében helyenként igen tömegesen él. Hazánkban mindenütt közönséges, bár előfordulása tömegesnek éppen nem mondható. Szereti a tiszta lassú vizeket, homokos vagy iszapos fenékkel, különösen a folyók és patakok holtágaiban gyakori. Előfordulása természetesen dajkájának, a festő kagylónak az előfordulásához van kötve. Minthogy e halacska húsa keserű és emberi táplálkozás céljaira alkalmatlan, a másik magyar nevét, a keserűhal is ennek köszönheti.

Az európai alfaj megtalálható egész Közép- és Kelet-Európában, Franciaország északi részén, Angliában, Svádország déli részein, Kis-Ázsia nyugati és déli vidékein, és 1925. -óta Észak-Amerikában.
Az Amur vízrendszerében a R. s. sericeus, a Jangce vízrendszerében pedig a R. h. sinensis alfaj él.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A fürge cselle (Phoxinus laevis Ag.) magyar nevei; csetri, egri, egrihal, egri ponty, pelehal, putri, cigányhal és tökhal.
Mint Herman Ottó jellemzi: "… ügyes halacska, melynek testalkata sokban emlékeztet a pisztrángéra, melynek társa és prédája egyaránt…" A hátúszóban 3 és 7, a mellúszóban 1 és 15, a has úszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 7, a farok úszóban pedig 19 sugár van. A fürge cselle egyes példányai 12 cm-es re is megnőnek, átlagos hosszúságuk azonban alig 9 cm. Némelyik patakban csaknem kizáróan fürge cselle található. Mint sok más pontyféle, a fürge cselle színezete is tud alkalmazkodni a fenéktalajéhoz. A fürge cselléről Herman Ottó könyvében a következő leírást találjuk:

"… Szín szerint a fürge cselle teljesen megérdemli azt a hasonlatot, melyet Petényi jegyzeteiben reá alkalmazott, hogy t. i. a halak között kolibri. Különösen ívás idején, és kivált a tejes hal a legszebb színektől csak úgy ragyog.
A hát sötét kékeszöld, közepén és a testen végig egy fekete csík, az oldalak zöldessárgák, fémfényűek.
A száj kárminpiros, a torok fekete, a hónalj és has úszószárnyak halványvörösek, az alsó sörényúszó ködös, feketésen szalagos. A szemcsillag ezüstös, aranyos lehelettel, a napon a megvilágítást változtatva, a pofák és oldalak a szivárvány színeiben játszanak; de nagy a változatosság is, különösen a feketés testfoltok tekintetében, sőt akad tiszta fekete is, amelynél azután csak a pofák ragyognak. Az ikrás egyszerűbb…"

Pápa város polgármesteri hivatala 1922. novemberében nem mindennapi megkereséssel fordult a Halélettani Állomáshoz. Három halmintát is küldött, amely 5-6 cm hosszú halakból állott. Az egyik a pápai vízvezeték medencéjéből való volt, és az átirat szerint 25 év óta a medence tisztítása alkalmával mindenkor kb. 5 kg. apró élőhalat szednek ki belőle, amelyek teljes sötétségben, sőt két légköri nyomás alatt kénytelenek ott élni. Az is megtörtént már, hogy a vízvezeték csapján ilyen élő halacska pottyant ki.
A másik két halminta a vízvezeték forrásmedencéjéből, illetőleg a környék forrásaiból való volt. A vizsgálat megállapította, hogy mind a három halminta valamennyi egyede a fürge cselle nevű halfajhoz tartozik.
A halak között csupán annyi különbség volt, hogy a vízvezeték sötét medencéjéből valók, a többiekhez képest mind igen soványak voltak, ami természetes is, hiszen a medencében nem igen lehetett ennivalójuk. ("Halászat", 1922.) A csellék nemzetsége még egy fajjal gyarapodott. Ezt a fajt Albániából Phoxinus csikii néven Hankó Béla írta le ("A. M. T. Akadémia Balkánkút. Eredm." I. k., 1922).

A Fekete-tenger keleti vízgyűjtő részéről a P. p. colchicus alfaja ismeretes.

Európa vízeiben még a további cselle fajok fordulnak elő

Phoxinus czekanowskii Észak-Oroszországtól és Szibériától Észak-Kínáig fordul elő, még számos alfajával együtt. Egyetlen közép-európai alfaja a Poznan cselle P. cz. posnaniensis, amely PoznaÑ környékén a
Warta-folyóban honos.

A mocsári cselle Phoxinus percnurus szintén észak-Oroszország és Szibériában fordul elő, melynek Európában három alfaja ismert: P. p. dybowskii a Visztula vízgyűjtőjében és Varsó környékén, a P. p. gdaniensis a GdaÑsk melletti kis tavakban, valamint a P. p. stagnalis a Volga középső vidékéről. Dalmáciából két önálló cselle faj ismert; Dubrovnik közeléből a Phoxinellus pstrossi, az észak-nyugati részről a Phoxinellus adspersus, amelynek alfajai a következők: P. a. alepitodus, P. a. fontinalis,
P. a. metohiensis Dalmáciából, P. a. croaticus Dél-Horvátországból, P. a. epiroticus a Lura-folyó, és a Janina-tóból, P. a. ghethaldii Hercegovinából, P. a. prespansis a Preszpa-tóból.
A görög cselle Phoxinellus stymphalicus élőhelye Görögország déli részén fekvő Peloponnészosz melletti Sztimfaliai-tó, melynek a további ismert alfajai: P. s. marathonicus Athén környékéről, P. s. minotus az Ohridi-tóból, P. h. montenegrinus Montenegróból, P. h. thesproticus Nyugat-Görögországból. Európa nyugati felén Délnyugat-Spanyolországban, a Guadiana-folyó vízgyűjtőjében él a Phoxinellus hispanicus.
E fajokon kívül még közeli rokon fajok honosak pl. Nyugat-Görögországban - Epiruszban és Korfu szigetén a Phoxinellus pleurobipunctatus.
A mediterrán térségből még a további fajok ismertek: Phoxinellus zeregi Szíriától-Izraelig, valamint
a Phoxinellus fahirae Dél-Törökországból.

Gardák névvel jelölik a pontyfélék egyik nemzetségét, amelynek halai a többi pontyfélétől egyenes vonalú hátuk, erősen íves hasuk, majdnem egyenesen fölfelé nyíló szájuk, hosszú, keskeny sarlóalakú mellúszójuk, hátul álló és rövid hátúszójuk, rendkívül könnyen lehulló pikkelyeik és kétsorban elhelyezkedő 2 és 5, koronájukon fűrészesen rovátkált horgas fogat viselő garatfogaik által különböznek. A nemzetség egyetlen képviselője:

Garda
Pelecus cultratus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A garda népies nevei; sugár kardos, balatoni hering, gardakisz, gallakeszeg, kardkeszeg, karda, gargya, görbepaduc, gyurgya, heringhal, szabóhal, vezérgarda, korda, lánakeszeg, kaszahal, vágóhal.
A hátúszó 3 és 7-8, a mellúszó 1 és 15, a has úszó 2 és 7, az alsóúszó 3 és 26-29, a farokúszó pedig 19 sugarat visel. Testének hossza 30-40 cm, súlya nem több mint 1 kg. A gardának sajátságos az elterjedése.
Közép-Európa északi felén csak a Keleti-tengerben és a vele összefüggő nagy édesvízi tavakban él és innen felhatol a beléjük torkolló folyókba is, de él a Fekete-tengerben is, és megtalálható az ide ömlő összes folyókban. Pallas szerint gyakori az európai Oroszország folyóiban és tavaiban, Nordmann szerint a Krím-félszigeten. A magyar folyókban szintén honos. Nagy tömegekben él a Balatonban, és különösen ősszel megszámlálhatatlan tömegben nagy seregekben verődik össze. Siebold szerint eljut néha a felső Duna szakaszba is. Tulajdonképpen sem tengeri halnak, sem édesvízi halnak nem mondható, mert egyaránt jól érzi magát úgy a sós, mint az édesvízben. Szabónak is azért hívják Herman Ottó szerint; "… mert felette vékony, kevéshúsú, nagy szemű. Ez az igazi magyar halászhumor…"

Ezzel a hallal halászati irodalmunk atyamestere, Herman Ottó különös szeretettel foglalkozott. Standard művének legszebb fejezete a "Látott hal" is erről szól. A Tihany körül ősszel nagy rajokba gyűlő gardatömeg megkeresésében a halászbokrokat a környező hegyekről írányították, ahonnan jól látható volt a víz színének elváltozása a roppant mennyiségű hal hatására.
A garda életmódjáról ("Halászat", 1925.) Unger Emil írt igen alapos tanulmányt, amelyben a béltartalom vizsgálata alapján rávilágít táplálkozására is. Bélcsatornája aránylag rövid, ami ragadozó életmódra vall és Unger csakugyan küsz és rovarmaradványokat talált bennük. Ezzel beigazolódott a balatoni halászoknak az-az állítása, hogy a garda "küszözik". Hazánkban, a Balatonban nagy tömegben él, a tóból kifelé való vándorlását nem észlelték, itt jár csapatosan.