A menyhal az édesvizekben egyedüli képviselője a tőkehalféléknek. Nyúlánk testüket igen apró pikkelyek borítják. Két hátúszójuk van, a farokúszó külön áll. Állkapcsukat és ekecsontjukat kefefogazat nőtte be.
A szájpadláscsontok fogatlanok. Egy bajuszszáluk van.

A tavakban is a legmélyebb pontokat választja ki, ahol a fenék 40-60 m-rel vagy még mélyebben van a felszín alatt. Németországban a síkságon, így az Elbában a leggyakoribb. Nagy-Britanniában nem tartozik a gyakori halak sorába, ellenben a Duna vízrendszerében és a Rajna felső szakaszában, a mélyebb medrekben mindenütt megtalálható. Svájcban, mint Tschudi adataiból tudjuk, 700 m-es magasságig, Tirolban pedig a tengerszíne fölött 1200 m-ig felhatol. A tarka menyhalat Heckel a Dunából és Erdélyből említi. Petényi a Dunából, a Balatonból, a Vágból, a Garamból, a Poprádból, a Körösből, a Drávából, a Tiszából és több kisebb patakból (Tiszovnyik, Túróc, Hnyilec, Mutnyik) sorolja fel. Herman Ottó a következő lelőhelyeit közli: Fertő, Balaton, Berettyó, Bodva, Borzsa, Dráva, Duna, Körös, Kraszna, Latorca, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Tisza, Zagyva és a Szermje. Bodrossi Lajos a Bégában és a Temesben találta meg. Szerinte a Bégában minden tavasszal sok menyhal jelenik meg.
Életmódjáról Herman Ottó a következőket mondja:

"… A tarka menyhal a leső rablók közé tartozik. Az uszadéktőkéket, a gyökérzetet, a padmalyokat és a part lyukait választja tanyájául, különösen, ha ezek mély, örvénylő vizekben találhatók. Falánk rabló, mely a halivadékban nagy kárt tesz, s ahol tömegesen megjelenik, egész patakokat kipusztít. Jóllakva, amidőn előretolt hasa felpuffad, emlékeztet valami óriási békakoltyra. Ez a pusztító természete oka annak, hogy kivált patakos vidékeken - cigányéletet él. Néha nagyszámmal jelenik meg, majd eltűnik, s éveken át nem mutatkozik. Petényi érdekes dolgokat jegyzett fel róla, kiemeli kóbor természetét, mely cigányos vándorhallá avatja, így 1847.-48.-ban Turopolja patakjainak zsombos, gyökeres, örvénylő helyein százával volt jelen és tömegesen fogták, de már 1848.-ban csak egyesek mutatkoztak. Művelődéstörténeti szempontból nem utolsó jegyzet az, amely Kollár, a bécsi Udvari Múzeum igazgatójának szemeire vonatkozik, és két menyhalról szól.
A szentírás szerint, Tóbiás vakságát a menyhal mája gyógyította meg és ez jutott eszébe 1846.-ban báró Podmaniczky János -nak is, amidőn Kollár bajáról értesült. Küldött tehát az érdemes tudósnak Petényi útján két eleven menyhalat. Fel is vágták és azt találták, hogy epéje, bár kicsiny, gyönyörű ultramarinkék színű. Kollár ezzel és a hal zsírjával kenegette a szemét, és azt állította, hogy használt. Különben a régi gyógyszerek közt igen előkelő helyet foglalt el a "liquor hepaticus Mustelae fluviatilis". Most a menyhal mája ínyencnek keresett falatja…"

A tarka menyhal az édesvizek egyik legnagyobb kalóza és réme a kisebb és fiatalabb halaknak, a saját fajtabelinek is. A befogott és haltartókba rakott menyhalak, ha nem kapnak elegendő eledelt, egymást falják fel, és az marad a győztes, amelyik a legerősebb, vagy a legügyesebben tud elbánni a többivel. Schinz elbeszéli, hogy egy szolgálólány, akit azzal bíztak meg, hogy a haltartóból menyhalat fogjon ki, ijedten szaladt gazdájához és lelkendezve jelentette, hogy valami csodalényt fogott, olyan menyhalat, amelyiknek nem volt feje, csak két farka. Közelebbről megtekintve, kitűnt, hogy az egyik menyhal bekapta a másikat, amelyiknek a törzse és a farka még kilógott a szájából.
A fiatal menyhalak főképpen halivadékkal és férgekkel táplálkoznak. A tarka menyhal ragadozó természetét emésztőszervének szerkezete is elárulja. Nagy, zacskóalakú gyomra van, a nyomóbélnek megfelelő bélrészen pedig kb. 30 darab fa alakúan elágazó, vakbélszerű függelék található. Mája igen nagy, de csak kevés lebenyből áll. A tarka menyhal ívási ideje gyanánt többnyire decembert, vagy pedig a novembertől márciusig terjedő időszakot jelölik meg, tehát a hely földrajzi fekvése szerint más évszakra esik. A menyhal, amely egyébként magányos állat, az ívási időszakban nagy csapatokba gyülekezik össze, amelyek gyakran száz főt is számlálnak. Az ívó menyhalak olyan gomolyagokban nyüzsögnek és kavarognak, mint az angolnák vagy a kígyók. Az ikrás, mint több ízben megfigyelték, petéit december és január folyamán kövekre és vízinövényekre ragasztják rá, ahol a hím megtermékenyíti őket. Jóllehet, az ikrásnak kb. 1 millió petéje van, a menyhal mégsem szapora, mivel a kikelő ivadék tetemesebb része az idősebbeknek és ragadozóhalaknak esik áldozatul.