Süllők

Süllők (Stizostedion)

A süllők nemzetségére a megnyúlt testen kívül az egymástól elválasztott hátúszó, az elülső kopoltyúfedő egyszerűen fogazott széle és az állkapcsot, és a garatcsontot borító sörte, vagy bársonyos fogazat mellett lévő hosszú, hegyes fogak jellemzik.

Fogassüllő
Stizostedion lucioperca

Egész előfordulási területein egységes a fogassüllő állománya, alfajokat nem kölönböztetnek meg. Európában jelenleg nyugaton az Atlanti-óceán, keleten az Aral-tó vízrendszere képezi elterjedésük határát.

A fogassüllő (Lucioperca sandra, vagy Lucioperca lucioperca) nemcsak nemzetségének, hanem vizeinknek is egyik legbecsesebb hala. A 1.5 kg-on alulinak süllő, a súlyosabbnak fogas a neve. Az utóbbi név eltorzítva ugyan, de a nemzetközi használatba is átment. Magyar nevei; sül, süllő, balatoni fogas, szellő, fehérhúsú csuka, fogas.
Hosszúsága néhol eléri a 100-130 cm-t, de nálunk a legnagyobbak is csak 85-90 cm-esek. Súlya legfeljebb 12-15, nálunk 10 kg. Az első hátúszónak 13-14, a másodiknak 1 és 21-22, a mellúszónak 15, a hasúszónak 1 és 5, az alsónak 2 és 11, a farokúszónak pedig 17 sugara van. A fogassüllő Észak-kelet és Közép-Európa nagy folyóiban, és a velük kapcsolatos tavakban él. Nyugat-Európa vizeiből régebben teljesen hiányzott.
Újabban olyan adatok kerültek bele a szakirodalomba, amelyek azt bizonyítják, hogy a fogassüllő terjedőben van. Ezeket az adatokat Szilády Zoltán ("Természettudományi Közlöny", 1925, 353. l.) foglalta össze:

"… A Rhone mellékvízében, a Saone-ban néhány év óta egy új hal megjelenését jelentették a halászok.
A szakértők megvizsgálták a beküldött példányokat, és csakhamar megállapították, hogy a pompás, foltos-csíkos díszítésű állatok keménysugarú úszóiknál fogva a sügérfélék családjába tartoznak. A két különálló és foltsorokkal díszített hátúszó pedig rávezetett arra, hogy az új hal csupán a Közép-Európából ismert fogassüllő (Lucioperca sandra) fajhoz tartozhat..."

Tehát ugyanaz az állat, amelynek nagyobb, tavi példányait mi balatoni fogas gyanánt ismerjük. Gondolható, hogy e gyönyörű és gazdaságilag becses állat megjelenése mekkora öröm volt a franciáknak. Első gondjuk az volt, hogy a hal elterjedéséről adatokat szerezzenek, és beszármazásának útját kinyomozzák. Ezt a feladatot P. Chevey oldotta meg.
A német halászok mindent elkövettek az értékes hal elterjesztésére, és így már a háború előtti években meghonosították Rajnai Hessen-ben és a német-svájci határon fekvő Boden-tóban.

A fogas nemcsak otthonos lett a nevezett vizekben, hanem csakhamar tovább is terjedt. A Boden-tóból lejutott az alsó Rajnába, aminek első tanulsága az a példány, amely 1910.-ben a mühlhauseni múzeumba került. Miután pedig itt kezdődik a Rhone-Rajna-csatorna, érhető, hogy halunk utat talált a francia folyórendszerek felé is. Már 1912.-ben és 1913.-ban a nevezett csatorna több pontján fogtak fogast.
Így juthatott be a Doubs-folyóba és onnan a Saone-ba, a Rhone társfolyójába. Az utóbbi öt év alatt a Doubs-torkolattól lefelé is, felfelé is több helyen fogták, tehát még jelenleg is terjedőben van. A francia fogas nem olyan, mint a miénk. Önként felvetődik az a kérdés, nem lehet ez más faj? Európában a fogassüllő -nek csak egy közeli rokona ismeretes, a kősüllő. Semmiképp sem lehet szó arról, hogy a szélesebb kősüllő azonos lenne a francia folyók új vendégével. A fogassüllővel szemben a fej alakjában és a díszítésben mutatkoznak eltérések. Feje hosszabb és hegyesebb, mint a mi süllőnk feje. Kopoltyúfedője egyenes oldalú háromszög alakú, hátsó szöglete hátrafelé megnyúlt, holott a mi süllőnknek felső határa jóval rövidebb a másik kettőnél. Különbözik a test mustrázata is. A csíkozat általában tagozottabb, mint a Közép-európai fogasokon és különösen feltűnő a kopoltyúfedő nagy, háromszög foltja. Ez a mieinken hiányzik. Igaz, hogy ezek némileg ingatag bélyegek és a különbözőségek megállapítására okvetlen szükséges, hogy a kérdéses területek példányait összehasonlíthassuk. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hal igen változékony állat. Különálló vízterületeken ugyanazon nemek külön helyi fajokat hoztak létre.
Új környezetben rövid idő alatt is meglepő változásokon mehet keresztül egy-egy halfaj. A fogassüllő nálunk csaknem minden nagyobb folyónkban, továbbá a Balatonban és a tatai nagy tóban is otthonos. A sebes sodrú kis folyókat mindenütt kerüli. A Balatonban, amelynek legnemesebb és európai hírűvé vált hala, homokos és köves helyeken, rendszerint mélyebb vízben tartózkodik.

A fogassüllő életmódját Herman Ottó így jellemzi: "… Igazi ragadózó hal, amely a folyókban mindenre ráveti magát, amit legyőzhet, még saját faját sem kímélvén meg, elnyeli az apróbb vízi vadat, a vízi patkányt, szóval mindent, ami él és mozog. Rendkívül sebes és ügyes úszó. Éppen a táplálékban való telhetetlensége hozza magával, hogy a folyóban élőnek nem oly tiszta ízű a húsa, mint a Balaton főhaláé, mely túlnyomóan a sugár kardossal és a küszfajokkal táplálkozik, innen van az is, hogy a Balaton fogassüllője rendszerint seregben jár, úgy, amint a kardos és küsz seregeit üldözve követi…"