Keszegek

Keszegek (Abramis)

A pontyfélék családjának egyik népes nemzetségét a keszegek alkotják. Testük magas és oldalt lapított, ferde metszésű szájuk nem visel bajuszt, a hátúszó felsőszéle hátrafelé meredeken esik, a farokúszó nem egyenlő lebenyű és mélyen bemetszett, alsó lebenye nagyobb. A hát elején lévő pikkelyek a hát középvonalán el vannak választva, úgyhogy a hát közepe pikkelymentes, és e vonal szélein egészen apró pikkelyek vannak. Garatfogai mindkét oldalt egy-egy sorban, öt fogból állanak, amelyek koronája oldalt összenyomott és ferdén lekopott.

Dévérkeszeg
Abramis brama

Természetes elterjedésének keleti határát az Aral-tó vízrendszere képezte, de a telepítések eredményeként már Szibériában, az Ob-folyó vízrendszerében is megtalálható. Az Aral-tó környékén egy alfaját különböztetik meg a Abramis brama orientalis.
A dunai alfaja az Abramis brama pavlovi általánosságban még nem teljesen elfogadott név.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A nemzetség legjellemzőbb és egyúttal legismertebb, legelterjedtebb alakja a dévérkeszeg.
Magyar nevei; dévér, bárdkeszeg, lapátkeszeg, lapika, lapkó, laposka, lepényhal, platyka, laposkeszeg, széleskeszeg, véreskeszeg, szélhajtókeszeg, feketeszárnyúkeszeg, fahegykeszeg, keszege,
Szt. György-keszeg, tyiszaga, dorzsmáskeszeg, vereskeszeg.
Eléri az 50-70 cm hosszúságot és 4-6 kg-os súlyt. Oldalt erősen lapított testéről és magas hátáról könnyen felismerhető. A faj hímjein is jelentkezik az ívás idejében a kiemelkedő fehér szemölcsökből álló nászkiütés.
E felhámsejt burjánzásból lett nász vagy gyöngykiütés tompa kúpalakú, kezdetben fehér, később borostyánkőszínű dudorokból áll. A legnagyobb ilyen szemölcsök a száj és a pofák szélén, a legkisebbek az úszósugarakon vannak, de van belőlük a kopoltyúfedőkön és majdnem minden pikkelyen is. Egész Közép, Észak és Kelet-Európában honos a dévérkeszeg. Az Alpoktól délre sem ő, sem társai nem élnek, de a Rhone vízrendszerében megtalálható. Előfordul hazánk és Németország nagyobb folyóvizeiben mindenütt, és nagy számmal él a Balatonban.
A dévérkeszegnek többféle korcsa van. Az ezüstös balinnal való kereszteződéséből származó korcsának aránylag nagy szeme és fölfelé irányuló, erősen ferdehasítékú szája van. Hátúszójában 3 és 8, alsóúszójában 3 és 20-25 sugár sorakozik egymás mögé. Garatfogainak képlete 1/5-5/1, vagy 1/5-5/2, esetleg 2/5-5/2, vagy 2/5-5/1 és 5-5/1. A dévérkeszeg és a vörös szárnyú koncér (Lenciscus rutilus) korcsa tompa orrú, szája végsőállású, teste kevésbé magas, oldala kissé lapos.

Bagolykeszeg
Abramis sapa

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Magyar nevei; bagoly, bagókeszeg, száp, szápakeszeg, szápókeszeg.
A hátúszó vége alatt kezdődő és rendkívül hosszú alsóúszója, a farokúszó alsó megnyúlt karéja, tompa orra és félig alsóállású szája miatt a többi keszegtől jól megkülönböztethető a bagolykeszeg. Hossza ritkán több 30 cm-nél, színe szép gyöngyházfényű ezüstszürke, hát, alsó és farokúszója feketén szegett. Alsó úszóját 3 és 38-45 sugár támasztja meg. Elterjedési köre a Fekete-tengerbe ömlő folyókra szorítkozik. A Dunában sem ritka, az oroszországi folyókban pedig közönséges.

Lapos keszeg
Abramis ballerus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A lapos keszeg magyar nevei; balin, balinkeszeg, baszárkeszeg, szápakeszeg, szalmántelt, lánakeszeg.
Eléri a 30-40 cm hosszúságot és 1-2 kg súlyt ér el, kis feje, ferdén fölfelé nyíló szája és nagy alsóúszója által különbözik az előbbiektől. Színe hasonló az előbb ismertetett keszegekéhez, háta kékes, oldala és hasa ezüstfehér, páros úszói sárgák, a többiek fehérek feketén szegélyezve. A hátúszót 3 és 8, a mellúszót 1 és 15, a hasúszót 2 és 8, az alsóúszót 5 és 36-39, a farokúszót pedig 19 sugár feszíti meg. A Dunában egészen Bajororszáig megtalálható. A Rajnában csak Hollandiában, az Elbában Magdeburgig él.

Karika keszeg
Blicca bjoerkna

Magyar nevei; balin, belén, gyöngyhal, jegeskeszeg, tányérkeszeg, tányérhal, rütyő, rütyőke, fehérhéjas keszeg, büke, dobókeszeg, levélkeszeg, ezüstös balin.
A dévér keszegre hasonló, magastestű, de a páros úszóinak töve kissé pirosas. Európában a Pireneusoktól és az Alpoktól északra Svédország déli részéig, Angliától keletre a Pecsoráig és a Kaszpi-tóig honos. A Keleti-tenger félsós vizeiben is él.

Szigetszerűen megtalálható Kis-Ázsia északnyugati részén, ahol az egyetlen alfaja ismert a B. b. transcaucasia.

Szilvaorrú keszeg
Vimba vimba

A különböző környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva a szilvaorrú keszeg igen nagy változékonyságot mutat. A törzsalak az Északi-, és a Balti-tenger vízgyűjtőjén honos, a Duna vízrendszerében élő példányok a V. v. vimba alfajhoz tartoznak, a dunai állomány egyik alfajon belüli formája a V. v. vimba natio carinata.
A további alfajok: A V. v. bergi a Bug alsó részén, a V. v. carinata a Duna alsó szakaszától- Kubánig, a V. v. persa a Volga alsó folyása mentén, a V. v. tenella a Krím-félsziget folyóiban fordulnak elő.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Magyar nevei; évakeszeg, évahal, szárazhal, szellőpirka, szemes keszeg, tiszai hal, jászpaduc.
A szilvaorrú keszeg Abramis vimba Európa nagy részében elterjedt, de főleg Észak és Kelet-Európában gyakori, és nemcsak az édesvízben, hanem a brakk vízben és a tengeri sósvízben is előfordul. Az évakeszeg, némely édesvizekben nem vándorol, a folyókban azonban vándoréletet él, mert tavasszal a tengerből felhatol a folyókba ívni, de ívása után is ott marad a nyáron át, és csak ősszel keresi fel a mélyebb vizeket, vagy a tengert, hogy ott töltse a telet. Duzzadt, megnyúlt, előreugró orráról, alsóállású szájáról és messze hátul álló alsó úszójáról könnyen felismerhető az évakeszeg. Az orr és hát kékes színű, ezért hívják a Duna mentén igen találóan szilvaorrú keszegnek. Hátúszójában 3 és 5, mellúszójában 1 és 15, hasúszójában 2 és 9-10, alsóúszójában 3 és 17-20, végül farokúszójában 19 sugár van.

Vörös szárnyú keszeg
Scardinius erythrophthalmus

Önálló alfaja él a Balkán-félszigeten az Ohridi-tóban az S. e. ohridanus, valamint Észak-, és Közép-Olaszországban, az Adriai-tengerbe ömlő albániai és horvátországi folyók vízrendszerében a S. e. scardafa. A nyugat-romániai meleg hőforrásokban a S. e. racovitzai alfaja él. A görög keszegként is ismert, csak a Peloponnészoszon élő Scardinius graecus -t, hol önálló fajként, hol a vörös szárnyú keszeg egyik alfajaként írják le egyes szerzők.

Scardinius graecus

A vörös szárnyú keszeget rendszeresen összetévesztik a vörös szárnyú koncérral.

A kele nemzetség főbb ismertető bélyegei; a ferdevágású kis száj, a has oldal középső részének éle, a hármasával és ötösével két-két sorban álló garatfogak, amelyek közül a belső sor tagjai erősen lapítottak, és a szegélyük mélyen fűrészes. A kele nemzetség igen közeli rokonságban áll a koncérokkal, ezért e két nemzetséget régebben egybe is olvasztották.
A piros szemű kele a Lappföldtől Dél-Itáliáig, Írországtól egész az Urálig, sőt azon túl az Ob vidékéig Európa minden országában előfordul.
Magyar népies neveit Herman Ottó a következőkben gyűjtötte össze; bikkely, bódogkeszeg, búzaszemű keszeg, búzaszemű kárász, compókhal, dunakeszeg, gelesztás keszeg, kárászkeszeg, kelehal, kelen, konchal, nemzeti hal, piroska, pirka, pirosló keszeg, pirosszárnyú keszeg, pirosszemű kele, pirosszárnyú koncár, pirosszárnyú ponty, szőrkeszeg, véres keszeg, veresszem, veresszemű keszeg.
Hossza 25-30 centiméter, súlya 0.5-0.8 kilogramm. A piros szemű elnevezés arra vonatkozik, hogy aranyfényben ragyogó szivárványhártyáján piros folt látható. Hátúszójában 3 és 8-9, mellúszóiban 1 és 15-16, has úszóiban 2 és 8, alsóúszójában 3 és 10-11, farok úszójában pedig 19 sugár olvasható meg. Hazánkban mindenütt közönséges. Előfordulási helyei: Balaton, Fertő, Duna, Rákos, Tisza, Szamos (Heckel), Velencei-tó, Hévíz, Óbuda (Petényi), Berettyó, Bódva, Dráva, Körös, Kraszna, Olt, Rába, Szernye, Zagyva (Herman Ottó), Vág (Zsarnovitzky). A piros szemű kele a dévérkeszeggel, a szélhajtó küsszel, a bodorkával és az ezüstös balinnal kereszteződik. Az utóbbival mesterségesen is keresztezhető, és az ebből származó korcsot Scardinius erythrophthalmus X Blicca björkna régebben önálló fajnak tekintették és az irodalomban és Bliccopsis erythrophthalmoides Jäckel néven is szerepelt.
Ez a korcs a Dunán kívül Ausztria és Németország egyéb folyóiban is megtalálható. Teste magas, oldala kissé lapos. Szája ferdén felfelé néz, orra tompa és vaskos. Hossza 18-25 cm. Garatcsontjai keskenyebbek, mint az ezüstös baliné.
A garatfogak képlete: 2/5-5/2. Hátúszójában 3 és 8, az alsóban 3 és 14-16 sugár olvasható meg. Háta olajzöld, az oldala rézsárga; a hát és farok úszó sötétszürke, a többi vöröses. A bodorka és a piros szemű kele korcsa mind a két szülő tulajdonságait örökli. Törzsének színe olyan, mint a kelé-é, úszóinak színezete ellenben a koncéréhoz hasonlít.
Szája végsőállású (kele örökség), vagy pedig csak kissé ferde (koncér bélyeg). Hasélét cserépmódra álló pikkelyek alkotják. Garatfogai oldalról laposak és belsőoldalukon mélyen fűrészesek; képletük 5-5, vagy 6-5, de állhatnak két sorban is (1-2/5 - 5/1-2, vagy 1-2/6 - 5/1-2). Hátúszójában a hártya 3 és 9-10, az alsóban pedig 3 és 11-12 sugarat köt össze.

Ónos jász
Leuciscus idus

Magyar nevei; jászkeszeg, jaszkó, jászponty, jáz, ónosjász, ónkeszeg.
Régi neve Idus melanotus. Megnő 50-55 cm-re is, súlya 3 kg-nál is többre rúghat. Színezete előfordulási helye, évszak, életkor stb. szerint változik. Az ónos jásznak már az öreg Gesner idejében megkülönböztették egy változatát, amelynek színe az aranyhaléhoz hasonló és ezt aranyorfa, aranyosjász, vörösorfa névvel jelölik.
Ennek narancssárga vagy rézvörös a háta és az oldala, az alsó része pedig ezüstfényű. A hátoldal sötétebb piros színét a has felső, halványabb részétől elmosódó, széles, ibolyaszínű sáv választja el. Az aranyos jász úszóinak töve piros, hegye pedig fehér. Az ónos jász Európa és Északnyugat-Ázsia nagyobb tavainak és folyóinak lakója. Az utóbbi időkben végrehajtott telepítések eredményeként Angliában is megtalálható. Tápláléka férgek, rovarok és az apróbb halak közül kerül ki, de ragadozónak nem mondható. Hazai előfordulási helyei: Tisza, Cserna, Maros, Szamos, (Heckel); Mura, Dráva (Petényi); Duna, Körös, Latorca, Balaton (Vutskits), Fertőtó (Mika & Breuer).

Európában két alfaja ismert Leuciscus cephalus cephalus, valamint Franciaország déli részén szigetszerű előfordulási területen a Leuciscus idus stagnalis.

Leuciscus cephalus cephalus