Kecsege
Acipenser ruthenus

Teljesen édesvízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtő területén ismert a félsós vizekbe bevándorló formája.
A Dunában és nagyobb mellékfolyóiban egészen Bajorországig előfordul, a felső szakaszon már nagyon ritka. A szennyezett mellékfolyókból már kihalt. Nyugat-Európában többfelé eredménytelenül kísérleteztek a meghonosításával. A magyarországi kecsege állomány felfutását - egyes feltételezések szerint - kedvezően befolyásolták a Duna és a Tisza szerbiai szakaszán Becsén történt duzzasztások.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Magyar nevei; kecsegetok, kecsige, köcsöge, kecsöge, köcsög.Vizával alkotott hibridje a vicsege, lásd Viza.
A dél-német kutatók a kecsegét összetévesztették a közönséges tokkal, bár attól hosszúra nyúlt, vékony ormánya miatt könnyen megkülönböztethető, annál is inkább, mert meglehetősen hosszú bajuszfonalai belső felükön rojtosak. Felsőajaka keskeny és kissé beöblösödő, alsóajka középen megszakított. Az első hátvértek alig emelkednek ki, de hátrafelé egyre nőnek, legmagasabb a negyedik vért, amely hegyes tüskében végződik. A hát színe sötétszürke, a hasé világos, a mellúszók, a hát és a farokúszó szürke, a has és az alsóúszó szennyesfehér, a hátvértek színe olyan, mint a háté, az oldal és hasvértek színe fehéres.
E hal ritkán nő meg 1 m-nél nagyobbra és súlya legfeljebb 12 kg. A kecsegetok, vagy röviden kecsege, a Fekete-tenger lakója, és abból felvonul e tenger minden folyójába, tehát a Dunába is eljut annak majdnem minden mellékfolyójába. Bécsnél évente fogják, Linznél sem ritka, de már Ulm közelében is megtalálták.
A Fekete-tengeren kívül a Káspi-tengerben is megtalálható és ennek a folyóiban is, továbbá a szibériai folyókban, főleg az Ob-ban. Hazánkban gyakori, elvétve még a Balatonba is bejut.
A kecsege tenyésztésével hazánkban már a XVII. században megpróbálkoztak. I. Rákóczi György fejedelem Sárospatakról Székelyhíd környékére vitetett kecsegéket és melegforrástól táplált tóba telepítette be őket. Szalárdi János krónikájában olvashatjuk, hogy a kecsegék néhány esztendeig jól megvoltak, de egy felhőszakadás elmosta a gátakat, és akkor szétszéledtek. Újabban Gosztonyi Mihály földbirtokos kísérelte meg a kecsegetenyésztést. A halastóban szépen gyarapodtak, de nem ívtak.
A kecsege mesterséges tenyésztésével 1869. óta sokan foglalkoztak, de igen kevés gyakorlati eredményt értek el. Még a legtovább jutott ezen a téren Arnold, akit az orosz halászati egyesületben a kecsegetenyésztés kérdésének megoldására a kazáni kormányzóságba küldtek ki. Arnold a kecsege addig ismeretlen ivóhelyeit kutatta fel és ezekről gyűjtött ivarérett példányokat. Hosszas kísérletezés után az ikráknak száraz úton való megtermékenyítése is sikerült. Az orosz halászati egyesület kazáni fiókja ezzel a módszerrel 1911.-ben kb. 10.000, 1912.-ben pedig 30.000 darab ikrát keltetetett ki. Az amerikai kísérletekről Glen C. Leach, az orosz próbálkozásokról pedig N. A. Borodin közös jelentésben számolt be ("Bur of. Fisch." Doc. No. 880, 1920), de gyakorlati eredményt egyik sem tudott felmutatni.