Vízeink legfejletlenebb valódi halai. A tokhalak testén öt jellegzetes csontlemez sor fut végig, amelyek közül az egyik a messze hátul álló hátúszóig a hát közepén helyezkedik el, egy-egy az oldalukon a farokúszóig és egy-egy a has szélein a vállövtől a hasúszókig. E csontlemezek közepén kiemelkedő és többé-kevésbé hegyes és éles csúcsban végződő taraj van, úgyhogy e csontlemezek miatt a hal testének keresztmetszete ötszögletes. A csontlemezek között lévő bőr csupasz, csak a farok felsőrészén helyezkednek el apróbb csontlemezek. A pofa rendesen hosszú, keskeny és hegyben végződő orrban folytatódik, amelynek alsó oldalán helyezkedik el a száj és előtte a négy bajuszfonál. A szájnyílás maga aránylag szűk, kinyújtható és cső alakú. Számos csont és porcdarab merevíti, amelyek a visszafejlődött állkapcsi ív maradványai.
Az idősebb állatnak nincs foga. Fecskendező rése a megfelelő kopoltyúval az Acipenser nemzetségnek van, de a Scaphirhynchus nemzetségnél ez hiányzik. A mellúszó hatalmas csontsugarat visel. Az úszóhólyag igen nagy, osztatlan, tojásdad vagy laposan legömbölyített. A valódi tokok a Föld északi mérsékelt égöve alatt élnek és nem terjeszkednek ki nagyon sem északra, sem délre. Tengerekben vagy nagy tavakban élnek, de bizonyos évszakokban elhagyják ezeket és behatolnak a folyókba.

A sima tokot Marsigli olasz gróf írta le először 1726.-ban a Danubius pannonicomysicus 6. kötetében - Catalogus plantarum circa Danubium sponte -. Az egyik synonyma neve Acipenser glaber Marsigli.
Mérsékelten hosszú ormánya, keskeny felsőajka, duzzadt és középen megszakított alsóajka, síma bajuszszálai, szorosan egymás mellé sorakozó nagy oldalvértjei, és elől meg hátul alacsony, de középen magas hátpajzsai jellemzik. A hát színe többé-kevésbé sötétbarna, barnásszürke vagy sárgásbarna, hasa ezüstösen fehér, a vértlemezek szennyes fehérek. Eléri a 6 m-es hosszúságot.
A Fekete- és a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és sikeres honosítás eredményeként a Balhas-tó vízgyűjtő területein élő tokféle. Négy formáját különböztetik meg; az ívásra tavasszal, nyáron és ősszel a folyókba vonuló formákat, illetve a Duna vízrendszerében teljesen édesvízi életmódra áttért sima tokot. A magyar Duna szakaszon és a mellékfolyókban renkívül ritka, az utolsó jelentős számú állományt Vásárhelyi (1957) említi a Tisza felső szakaszáról. Amennyiben bebizonyosodna a nem vándorló, a Vaskapu feletti dunai állomány jelenléte, akkor mesterséges szaporítással meg lehetne menteni a sima tokot a kihalástól!

A tokfélék között talán a legfontosabb a vizatok (Acipenser huso), magyar nevei; viza, őrhal, szinviza, vizahal.
A tokhalak óriása, mert eléri a 9 m-es hosszúságot és a 14 mázsás súlyt. A vizának rövid, háromszögletes ormánya, szalagszerű lapos bajuszszálai, középen kissé beöblösödött felsőajka és középen megszakított alsóajka van. Hátvértjei elől és hátul alacsonyak, középen magosak, oldalvértjei aprók és különállók.
Háta sötétszürke, hasa piszkosfehér, ormánya sárgásfehér, vértjei fehéresek. Hazája a Kaspi és
Fekete-tenger és az oda ömlő folyamok alsó szakasza. Ma már igen ritkán jön fel a magyar Dunába, illetve a Vaskapu fölé. Pedig valamikor nemcsak a magyar Dunában, hanem mellékfolyóiban is fogták. Heckel a Marosból és Tiszából, Petényi a Vágból, Herman a Körösből és Zagyvából is említi. Húsa jó, ikrája és hólyagja világkereskedelmi cikk. A viza előfordulásáról Vutskits ("Halászat", 1911) a következőket mondja:

"… A tokfélék közül a vizáról, e halcsalád óriásáról írja Schrank, hogy 1692.-ben még a bajor Dunába is felhatolt. Oláh Miklós szerint pedig 1763.-ban, a magyar Dunában is oly nagy mennyiségben fogták ki, hogy értékesíteni sem bírták. A legnagyobb viza, melyet 1857.-ben a Dunából kifogtak, 8 mázsát és néhány fontot nyomott. 1868.-ban Orsova táján fogtak ki Singhoffer halászmester szerint e folyóból egy 480 fontos példányt. 1870.-ben szerinte a Dunából 300 fontos viza még gyakran került a szárazra, de 1879.-ben már ritka volt a 200 fontos is. 1911.-ben e halóriásnak Orsovánál Eckstein Emil által halászati bérlő feljegyzése és szóbeli közlése szerint már csak 4 példányát fogták ki. Ezek egyike, mely 102 kg-ot nyomott, éppen ottlétem alkalmával, szeptember 8-án került szárazra. Zimony táján is Wolf Jakab halászmester szerint, csak elvétve fognak ki a Dunából egy-egy vizát. Dunapentelén pedig 35 évvel ezelőtt került egy 50 kg-os utoljára a hálóba. A Tiszából Szolnok táján 28 év óta nem fogtak ki Stögermayer halászmester feljegyzése szerint vizát. Szentesen is csak nagyritkán kerül egy-egy 30 kg súlyú a szárazra.
Szegednél 1895.-ben fogtak ki utoljára Bárkányi János halászmester állítása szerint két darab 50-60 kg súlyú vizát. 1909-ben Algyőn kifogottnak azonban csak 18 kg súlya volt…"

A Duna középső szakaszán, Gemencénél dr. Isgum Ádám halászmester és e régi érdemes halászcsalád két másik tagja, Rezső és Ferenc, 1922. márciusában 2.20 m hosszú, 90 kg-os vizát fogtak. A gemenci halásztanyán már 18 év óta nem láttak vizát. Valószínűen viza volt az a 135 kg-os tokféle óriás is, amely 1929. májusában került a poroszlai halászok hálójába.
Angliában és Franciaországban is az uralkodók és főnemesek joga volt a tokféléket saját asztaluk számára visszatartani, Oroszországban sem volt másképpen. Mindennek ellenére a tokhalakat mégsem főleg húsuk, hanem inkább ikrájuk és úszóhólyagjuk miatt fogták. Az ikrából készítik a kaviárt, az úszóhólyagból pedig a halenyvet. A legfinomabb kaviárt az apróbb fajok, a söreg és a kecsegetok ikrájából nyerik. Az Al-Dunán, amely régebben egész Közép-Európát ellátta tokhússal, súlyosan megérzik az oktalan irtóhalászat következményeit. Azok a kísérletek, amelyek a tokhalak mesterséges tenyésztése útján akarták a fajokat szaporítani, kudarccal végződtek. Hazánkban ma már csak a kecsegetok és kisebb mértékben a színtok fogásnak van egy kevés gazdasági jelentősége. Azok a szép idők, amikor nagy, százmázsás tömegekben fogták a Dunában és a Tiszában a tokhalat, örökre eltűntek. Egy nemzedékkel ezelőtt az itt fogott sokmázsás és fontonként kimért óriási viza közönséges volt minden halpiacon.

"… Régente, - írja Herman Ottó - amidőn ez a valóságos óriás még szerette a magyar vizeket, az érkező sereg olyan volt, hogy a víz duzzadozott tőle, s oly számmal került a szárazra, hogy nemzetgazdasági fontosságot öltött. Ma a viza megfogyatkozott nálunk... Az bizonyos, hogy a régi híres vizafogók elnéptelenedtek, s a mázsás viza nagy ritkaság, holott régente akárhány tízmázsás is került szárazra…"

A tokfélék a legszaporább halak közé tartoznak. A viza ikrásai között fogtak olyanokat is, amelyeknek 1400 kg testsúlyuk mellett 400 kg ikrájuk volt. A folyókba felhatoló halak ikrájukat áprilistól júniusig a fenékre tojják le és azután meglehetősen gyorsan térnek vissza a tengerbe. A megtermékenyített ikrából mintegy 5 nap alatt kel ki az ivadék, amely úgy látszik, hogy sokáig tartózkodik még az édesvízben, és talán ott tölti életének első és második esztendejét. Már a régiek is igen kedvelték a tokhúst.
A régi Róma gazdagjai vendégeik elé virágokkal díszítve tálalták fel a tokokat. Görögországban a legkitűnőbb ételnek tartották.

A Fekete-, az Azovi-, a Kaszpi- és az Adriai-tengerben, valamint az azokba ömlő folyókban honos.
Négy alfaja ismert: A Fekete-tenger keleti részén a H. h. orientalis, a nyugati részén a H. h. huso,
az Azovi-tengerben az H. h. maecticus, és a Kaszpi-tengerben a H. h. caspicus . A viza tömeges vándorlása magyar területen egykor legendás volt. A Vaskapu erőmű megépülése óta (1970) szenzáció számba megy egy - egy példány felbukkanása, annak ellenére, hogy a Duna alsó szakaszán nemzetközi egyezmény szerint már csak ún. vizahoroggal foghatják. Az utolsó hazai példányt Mohácsnál fogták 1987 - ben. Magyarországon az 1970 - es években a viza és a kecsege hibridekkel "vicsege" folytatott kisérletek a bíztató kezdetek után a tenyészanyag nehézkes beszerzése miatt abbamaradtak.

Magyar nevei; halszűke, orosz tok, szűkehal, tetemes tok, vészhal, viasztok. Az ivadék; esztike-tok.
A viza mellett a legfontosabb tokfaj a vágótok. E tok eléri a 4 m hosszúságot és 80 kg súlyt.
Az Al-Dunában is gyakori, de hazánkba csak igen ritkán jut el. Az Al-Dunából említett fajtok az
Acipenser schypa güldensteadti, Antipa szerint ez a színtok és vágótok korcsa. Kínában a vágótok rokona, az Acipenser sinensis, csak a császár asztalára kerülhetet.

A Kaszpi-tenger északi részéről és a Volga vízrendszeréből az A. g. güldenstädti, a Kaszpi-tenger déli részéről az A g. persicus alfaj ismeretes. Az A. g. colchicus alfaj a Fekete- és az Azovi-tenger, valamint ezek vízgyűjtő területein honosak. Ez az alfaj a Dunában Pozsonyig fordul elő, de rendkívül ritkán, olykor a Tiszában is felbukkan. Mivel a Volgában ismert egy teljesen édesvízi életmódra áttért vágótok populáció, így feltételezhető, hogy a szórványos fogások a Duna vízrendszerében is felvethetik ezt a lehetőséget.

---

Söregtok
Acipenser stellatus

A Fekete-, az Azovi-, az Adriai- és a Kaszpi-tengerben, valamint ezek vízgyűjtő területein honosak.
A folyamszabályozások előtt a Dunában Pozsonyig, a Tiszában Tokajig fordult elő, igaz akkor is ritka fajnak számított. Utolsó hazai példányát 1965.-ben Mohácsnál fogták. Valószínűleg a magyar vizekből végleg kipusztult halfajnak tekinthető. A többi tokfajjal ellentétben a teljesen édesvízi életmódra áttért söregtokok nem ismeretesek.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Magyar nevei; csillagos tok, halak királya, sireg, sőreg, vízipárduc.
A Duna középső szakaszába a kecsegénél jóval ritkább a söregtok, amely ugyancsak a Fekete-tengerből jár föl a folyókba, és 2 m nagyságú és 25 kg súlyú, de Petényi szerint fogtak 40-50 kg-os példányokat is.
A söregtok ormánya igen hosszú, hegyes pallósalakú, amelynek sima bajuszfonalai beöblösödő felsőajka, majd teljesen csenevész és középen nagydarabon hiányzó alsóajka és egymástól különálló oldalvértjei vannak. Nevét az apró, csillag alakú csontpikkelyektől kapta, amelyek bőrében szétszórtan láthatók.
Háta világos barnásvörös, gyakran kékesfekete, hasoldala és oldala fehér, ormányának alsó oldala hússzínű, vértjei szennyesfehérek. A tengerből seregekbe verődve márciusban indul fel a folyókba, és ívása végeztével, amely a nyári hónapokra esik, visszatér a Fekete-tengerbe.

Folytatás: A Kecsege

---

Az európai tengerparti vizeiben igen elterjedt a vándorló és a folyókban ívó közönséges tok Acipenser sturio. Elterjedési területének Északi határa Izland, délen Marokkó partjai, keleten az Azovi-tenger. Az adriai tok Acipenser naccarii csak az Adriai-tengerben fordul elő, és a Pó-síkság folyóiba vonul ívni. Állománya ma már veszélyeztetett, ezért védelem alatt áll.