A külsőleg egymástól meglehetősen eltérő pikóalakúak közös jellemvonásait Goodrich a következőkben foglalta egybe:

"A fej gyakran cső alakú nyúlványban végződik, amelynek végén a száj foglal helyet, az állkapcsok fogatlanok és a szájszél alkotásában úgyszólván egyik fajban sem vesznek részt. A hátulsó páros úszók a hastájékon helyezkednek el, vagy pedig hiányoznak. A valódi halpikkelyek többnyire visszafejlődtek és helyüket sorokban elhelyezett nagy csontpajzsok foglalták el, amelyek némelyik fajon összefüggő páncéllá egyesülnek. A kopoltyúk nem ritkán átalakulnak, számuk sohasem több négynél. Úszóhólyagjuk zárt, némelyik fajból pedig hiányzik. Egyik-másik idetartozó faj alakja, életmódja és testalakja messze elüt a normális haltípustól. A csoport törzsfája az eocén korban gyökerezik"

A pikó-félék családját négy nemzetség tagjai alkotják. Testük aránylag megnyúlt, de a normális halalaktól nem tér el, vagy csupasz, vagy pedig sorokban elhelyezett csontpajzsokkal van felvértezve. A négy kopoltyú rendesen fésűs. Jellemző rájuk a hátúszó, amelynek elülső része erős tüskékre bomlik. A pikók részben az édesvizek, részint a tengerek lakói és a kevésszámú faj kizáróan az északi félgömbön, a Földközi-tengertől a sarkvidékig él. A sótartalom iránt nem érzékenyek. A nemzetség ismertető bélyegei azonosak a családéval. Fajai a következők:

A tüskés pikó fürge és ügyes ragadozó. Tápláléka rovarlárvákból, rákokból, férgekből, halikrákból és ivadékhalakból áll. Rendesen sekély vízben, a tengeri fűvel benőtt fenék közelében él. A hímek száma valamivel kisebb (43%), mint az ikrásoké.
Élettartama nem haladja meg a három esztendőt, első életévének végén már ivarérett. Ívási időszaka márciustól augusztusig, illetve áprilistól szeptemberig tart. Elterjedése az északi félgömbön délre az é. sz. 40. fokáig terjedt el, de a szárazföld belsejébe mélyebben sehol sem hatol be.
A tüskés pikó az európai partokon az Északi Jeges-tengertől kezdve a Fekete-tengerig mindenhol megtalálható. Európa édesvizeiben, a hegyvidékek és a Duna vízrendszerének kivételével, mindenütt előfordul. A tüskés pikó, mint Antipa kimutatta, a Fekete-tenger nyugati felében is él, ahol két változata (alfaja) van; a G. aculeatus var. trachurus és a G. aculeatus ponticus.
A tüskés pikó a Fekete-tengerből sem hatol be a folyókba. Grote, Vogt és Hofer nagy művében, amelyet Közép-Európa édesvízi halairól írtak, azt olvassuk, hogy a tüskés pikó körülbelül négy évtizeddel ezelőtt az Isar folyóba, a München környékén lévő állóvizekbe és a Duna más mellékfolyóiba is belekerült, mégpedig minden valószínűség szerint az akváriumkedvelők telepítették be, és így nem lehetetlen, hogy idővel a Duna német vagy osztrák szakaszából, esetleg a mienkből is előkerül majd. (szerk: Elő is került)

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A lapos hasú pikó magyar vizekből még nem ismeretes, de a Dunában honos és így valószínűen nálunk is rábukkannak majd.
A Fekete-tengeren kívül az első példányt a Negotin (Szerbia) melletti mocsarakban Pancsics fedezte fel, Brusina egyetemi tanár pedig három évtizeddel később Belgrád közelében, a Szávában találta meg. Vutskits az Al-Dunán sokat kutatta ezt a fajt, de nem akadt rá. A Fekete-tengerből Kessler írta le, aki ezen kívül a Dnyeperben, a Kaspi-tóban, az Urál-folyóban és az Aral-tóban is gyűjtötte.
Szerinte a lapos hasú pikó keletre van elterjedve és ezzel magyarázható, hogy Antipa a Fekete-tenger nyugati részében, általában a tengerben sohasem találta meg. Antipa szerint ez a faj Oláhországnak majdnem minden édesvizében előfordul. Különösen nagy mennyiségben népesíti be a Duna-delta tavait.
A lapos hasú pikó kistermetű hal, melynek testalakját a nevében is kifejezett sajátságán kívül a vékonynyelű farok is jellemzi. Fejének és törzsének határát jól látható barázda jelzi. Fejének hossza négyszer van meg a test teljes hosszúságában. Szájnyílása felfelé irányul. Oldalán kb. 29-30 kis csontlemez van. A farokúszó két oldalát kivéve, faroktöve csupasz. Hasoldalát a kopoltyúfedő tövétől a végbélnyílásig a haspajzs védi, amelynek alakja életkor szerint változik. A bőrpajzsot elől két görbe csontléc feszíti ki, hegyesen végződő hátulsó része pedig az ú. n. alappajzsot alkotja. A test hossza 3.7-4.6 cm, a Duna deltájában 37-40 mm-es példányok élnek. Hátúszójából rendszerint 8-9 szabadon álló tüske különül el, 7-8 lágysugarát pedig hártya köti össze.
Az alsóúszóban 1 vastag, görbe tüske és 6-7 lágy-, a mellúszóban 10 lágy-, a farokúszóban pedig 12-15 lágysugár van. A hasúszót egy nagy, széles és mindkét oldalán fogazott, s ehhez csatlakozó apró sugár képviseli. Alapszíne barnászöld, hasoldala sárgás- vagy ezüstösfehér. Szemétől kezdve, az oldalvonal mentén, a farokig, vagy az alsóúszó végéig szélesebb, vagy keskenyebb, világos sáv húzódik végig. Egyes példányokon ez a sáv a fejről szemen át a mellúszóig vonul.
A laposhasú pikó sekély vízben él és leginkább a növényekkel gazdagon benőtt tavakat és tócsákat kedveli. Elterjedési körén belül ártereken és esővízzel telt árkokban is tömegesen tanyázik. A tengerparti tavak közül csak azokban található meg, amelyeknek gyengén sós vizük van. Antipa szerint, pl. a Razlem-tónak csak az édesvizű részeiben él. Tavasszal, márciusban és áprilisban ívik. Ikráit növényi részekből készített fészekbe rakja le, és gondosan őrzi őket.

Az Aral -tó környékéről a Gasterosteus platygaster aralensis alfaja ismert.

A törpe pikó teljes hossza legfeljebb 7 cm. Első hátúszóját 9-10 (7-12) tüske helyettesíti, a másodikat 9-12, az alsóúszót 1 és 8-13, a mellúszót 10 (9-11), hasúszóját pedig 1 kemény, s 1 lágy sugár alkotja. Oldalvonalán legfeljebb 10 vékony, ormos csontlemez foglal helyet. A faroknyél a farokúszó töve előtt többnyire csupasz, a törzs bőrébe mélyen beágyazva olykor néhány apró csontpikkely rejtőzik. A törpe pikó háta sötét barnásszürke, az oldala világosabb, a hasa fehér, vagy pedig ezüstös. Hátán és az oldalán többnyire kettős, fekete harántsávok tarkítják. A hím nászruháját a torkán és a hasán fényes fekete folt díszíti, hát és alsóúszója megsötétedik, hasúszójának hártyája pedig narancsszínűvé válik. Életmódja nagyjából olyan, mint a tüskés pikóé, ivaréretté szintén az első év végén válik.
Áprilistól augusztusig ívik. A hím nem a fenéken rak fészket, hanem a vízi növényekre. Möbius és Heincke a Kieli-öbölben sohasem találta meg a fészkét, hanem mindig csak néhány, algákra ragasztott ikrát lelt. Duncker ebből, s abból a körülményből, hogy a Balti-tenger nyugati felében 28 mm-nél kisebb ivadékot nem talált, arra következtet, hogy ott a törpe pikó valószínűen nem is ívik, hanem az édesvízben szaporodik, és hogy ivadékai is onnan kerülnek be a Keleti-tengerbe. Szerinte a törpe pikó ivarérettségének bekövetkezte előtt átmenetien tartózkodik a tengerben.
Elterjedése szintén sarokkörüli, de délre csak az é. sz. 50. fokáig fordul elő, s a kontinens belsejébe még annyira sem hatol be, mint a tüskés pikó. Az európai partokon csak az Északi-tengerben, továbbá a Balti és a Fekete-tengerben is él. Nagyobb sótartalmú vízben sehol sem található meg. Észak és Közép-Európa, és a Fekete-tengerrel szomszédos alföldek édesvizeiben délre az é. Sz. 45. fokáig terjedt el. Úgy látszik, hogy a hímek száma mindenütt jóval meghaladja az ikrásokét.

A nyurga pikók nyúlánk, karcsú teste nagyon hasonlít a tűzhaléhoz. Orruk igen megnyúlt, hátúszójuk előtt 14-17 tüske található. A nemzetségbe csak egy faj tartozik:

Csőrös pikó
Spinachia vulgaris

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©