Szivárványos pisztráng
Oncorhynchus mykiss

A lazacfélék között talán a szivárványos pisztráng okozza a legtöbb fejtörést az ichthyológus - sok között, nem véletlenül használják egyidőben mind a huszonkettő synonyma nevét. Színezetével az élőhelyéhez jól alkalmazkodik, ezért számos változatát új fajként írták le. Mesterséges környezetben rögzített mutánsai ismeretesek, az utóbbi időben terjedőfélben vannak a különféle színváltozatai is. Az ún. aranypisztrángnak két genetikailag különálló vonala ismert, a legújabb információk szerint ugyan ez vanatkozik magára a törzsalakra is. A fajon belüli rendszertani problémák igen bonyolultak, más a rendszerezésük Észak-Amerikában és Európában, megint más Új-Zálandon vagy Ázsiában.
A szivárványos pisztrángnak három alapvető formája különböztethető meg: A tulajdonképpeni szivárványos pisztráng, amely tipikus folyólakó, az acélosfejű pisztráng, amely téli és nyári vándorlású, és a Kamloops pisztráng, amely igazi édesvízi forma. Hazánkba 1885 -ben a dejtei gazdaságba hozták be a szivárványos pisztráng ikráit. Következő jelentős importjára 1975 -ben került sor, az akkor épülőfélben lévő ódörögdi pisztrángos törzsállomány kialakításához. Ezek az ikrák Szlovákiából származtak ahol a Kamloops tavipisztrángot tenyésztették.
Azonban nagy valószínűséggel Európában kezdettől fogva az acélosfejű pisztrángot telepítették, amelyek a lazacokhoz hasonló életmódot folytatnak. Hiába telepítették az ivadékokat a legmegfelelőbb vizekbe, a felnövekvő halak elvándoroltak. Nagyjából ez jellemző a magyarországi telepítésekre is, önfenntartó állomány csak egészen kivételes esetekben alakul ki, hosszabb-rövidebb időre.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Eredeti hazája a Csendes-óceánba ömlő folyók rendszere volt, de betelepítés révén a kontinens keleti vizeiben is meghonosodott. Néhány évtizeddel ezelőtt Európába is behozták és sok helyen a szabad vizekben is elszaporodott. Nálunk is tenyésztik.
A szivárványos pisztrángot, Mika és Breuer szerint, 1917.-ben telepítették be a Sopron-megyei Rákospatak felső szakaszába, és a nagyobb példányok olykor betévednek a Fertőbe is, és a Hanság-csatornában is fogtak már néhány példányt. Vándor természete miatt csak alul elzárt patakokban tenyészthető. Jellegzetes, hengeres pisztrángalakja van. A sebes pisztrángtól főképpen abban üt el, hogy farokúszója mindig kimetszett, legalább is homorúan ível, vagy pedig egyenes vonalban végződik.
Az ekecsont nyelén egy sorban elhelyezkedő fogak ülnek, amelyek váltakozva jobbra és balra fordulnak. Nevét arról a rózsaszínű sávtól kapta, amely az oldalvonala mentén húzódik. és amely különösen nász idején válik feltűnővé. Ilyenkor zöldessárga alapon valóban szivárványszínben pompázik.

A pisztrángok közti rokonsági viszony még meglehetősen ismeretlen, vagy pedig kizáróan csak alak és bonctani közös tulajdonságaikon alapszik, és ezért igen nagy fontosságuk van Neresheimer erre vonatkozó vizsgálatainak, melyeket a müncheni élettudományi kísérleti állomáson, vérszérummal végzett.
A szérumok készítése, és a velük való kísérletezés sokkal nehezeben ment, mint például az emlősöknél, ez valószínűen a halak aránylag csekélyebb vérmennyiségével van összefüggésben. A nehézségeket csak fokozta az, hogy Neresheimer egyszerre 18 hal szérumával végzett vizsgálatokat. Kísérleteinek első sorozatát a Németországban honos lazacfélék alkották, de ezeken kívül számos más hallal (ponty, csuka, harcsa, sügér, angolna, compó, márna, veresszárnyú koncér, szivárványos ökle) is kísérletezett.
Az utóbbiaknál a pisztráng szérumokkal való kísérletezés azonban nem járt eredménnyel. Kivételt csak a csuka alkotott, amelynél némi reakció mutatkozott, és így a felsorolt halak közül ez áll legközelebb a lazacfélékhez.
Annál eredményesebb volt a vizsgálat a lazacféléken. A reakció erősebb, vagy gyengébb volta szerint a lazacfélék a következőkép csatlakoznak egymáshoz: 1. Igen erős reakció, tehát igen közel állanak a sebespisztránghoz a tavi pisztráng és a lazac. 2. Kissé gyengébb a reakció, tehát valamivel távolabb vannak: az amerikai pataki galóca és a vitéz szemling, még távolabb a dunai galóca. Mindezeknél távolabbi rokon a szivárványos pisztráng. Legmesszebb áll azonban, de még tökéletes reakciót ad a pénzespér és a maréna (Coregonus maraena). Ez a sorrend tökéletesen fedi, és így teljesen megerősíti a lazacfélék rokonsági viszonyairól alkotott eddigi nézeteinket. Az egyedüli kivételt a szivárványos pisztráng alkotja, amely jóllehet, a Trutta alnemzetséghez tartozik, bonctanilag igen messze áll a Salmo féléktől. Ámbár az európai Trutta fajok és az észak-amerikai szivárványos pisztráng egymástól régesrég elváltak, de a kemizmusukban mutatkozó különbségeket nem lehet elterjedésbeli különbségnek betudni, mivel akkor ugyan ennek az európai Salmo salvelinusra és az amerikai Salmo fontinalis -ra is érvényesnek kellene lenni.
Márpedig, Neresheimer vizsgálatai szerint ezek a fajok a sebespisztrángnak igen közeli rokonai, amit különben korcsaik termékenysége is bizonyít. Ezzel szemben a sebes és szivárványos pisztráng közti kereszteződés feltűnően terméketlennek bizonyult. A két faj közötti nagy különbség oka valószínűen az életmódban gyökerezik.
A sebespisztráng ugyanis kizáróan hideg vízben él, a szivárványos pisztráng ellenben a pontyos tóban is sikeresen tenyészthető. Neresheimer szérumvizsgálatai különben arra az igen érdekes, általános eredményre vezettek, hogy a vérrokon fajok egyező vegyi tulajdonságai még akkor is állandók, ha a különböző életviszonyok a vérrokon fajokon alaktani különbségeket hoznak létre.

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Az amerikai pisztrángsügér Micropterus salmonoides Lacép. eredeti hazája a Mississippi és vízrendszere. Felső állkapcsa messze a szem mögé nyúlik. Hátúszójában 10 és 12-13, az alsóban 3 és 10-11 sugár csatlakozik egymáshoz. Sötétzöld alapszíne a hasa felé megvilágosodik. Kopoltyúfedelétől a farka tövéig sötét pászta húzódik, amely az idősebbeken széttagolódik. A fejen feketés pettyek és sávok vannak. Súlya nem ritkán 3.5-4 kg, de újabb adatok szerint 10-12 kg-os példányok is előfordulnak. Húsa fehér és ízletes. Hazánkba Németországból telepítették be. Vutskits 1909.-ben a Balatonból is leírta.
A sárdi tógazdaságból jutott oda, de nem szaporodott el, mint a naphal, mivel, Répássy szerint,
("Édesvízi halászat és halgazdaság") “… a pisztrángsügér alkalmazkodó tehetsége igen csekény…”
A Drávába jól érzi magát és ott annyira elszaporodott, hogy drávai pisztráng név alatt a környék halpiacain is árulják. 1912.-ben a lágymányosi felső tóba (holt Duna) is betelepítették, és ott az ivadékok súlya 1 1/2 év alatt 500 grammnyira gyarapodott. Amerikában nemcsak a legfontosabb asztali, hanem kedvelt sporthal is.
Egy szobi halászmester a Dunában 1927. október havában körülbelül 40 dekás halat fogott, amely amerikai pisztrángsügérnek bizonyult. Elevenen szállították a fővárosba és egy darabig az állatkert akváriumában élt. Ez a példány vagy a tatai tógazdaságból szökött meg, lehet azonban, hogy messzebbről, osztrák területről jött. Unger E. szerint (Állatt. Közl. 1916, 268. l.) a lágymányosi tóban is él.

Magyar nevei; pataki galóca, fekete pisztráng.
Testalkata a sebes pisztrángéhoz hasonló, torpedószerű. Sőt a sebes pisztrángal összeívhat, a tigrishal -nak becézett hibridjeik többnyire terméketlenek. Az amerikai szajblingfajok közül a pataki galócát telepítették át az európai tógazdaságokba, többek között hozzánk is. Azonban ez a telepítés csak a Britt-szigeteken, Skandináviában, valamint az Alpok és a Kárpátok országaiban járt sikerrel. Magyarországon egyedül a Bakonyban a Viszló patakban volt bizonyítható állománya.
Háta sötét olajzöld, oldala világosabb, húsa vöröses vagy sárgás. A sötétzöld alapszínt szabálytalanul kanyargó, világoszöld csíkok és szalagok szakítják meg, amelyek az oldalán világosabb, sárga foltokra bomlanak fel. A hát, a has és a farokúszó sávos, az alsó és a párosúszók narancspiros részét kívül fehér, belül fekete csík fogja közre.
A pataki galóca az Észak-amerikai kontinens Atlanti-óceáni oldalának állatvilágához tartozik. A hideg vizet szereti és ezért délebbre csak a forráspatakokban él meg. Északon a tavakba, sőt a tengerbe is belátogat, vándorló (Anadron) és állandóan édesvízben élő formái is ismertek.
Nagysága életmódjától függ. Általában nem nehezebb 0.5-1 kg-nál, de az északi tavakban 4.5-5.5 kg-os példányokat is fognak. Életmódja általánosságban a sebespisztrángéhoz hasonlít.

Háromtüskés piko
Naphalak (díszsügérek)
Amur, Busa, stb.