Magyarország gazdag halfaunája Európában szinte egyedülálló annak ellenére, hogy legendás halbősége elmúlt. Ezt a páratlan halkincset tette csaknem teljesen tönkre a folyók, elsősorban a Tisza elrontott szabályozása (1846 - 1889). A betelepített és az emberi beavatkozás nélkül meghonosodott halfajok körüli parázs viták már a kezdeteknél elkezdőttek (1883), amelyek kisebb - nagyobb szünetekkel mind a mai napig is tartanak.
Az új jövevényfajok egy része emberi beavatkozás nélkül keresett magának új életteret, erre számtalan példa akad, pl. a pontokaspikus vizek halainak észak - nyugati terjeszkedése, amelyek előfutára a kősüllő Stizostedion volgense volt az 1800 - as évek elején. Az új fajok másik része betelepítéssel váltak részeivé a vízivilágnak, egyrészük végleg eltűnt, míg más fajok beilleszkedtek a vizek életközösségébe. A múltban voltak elhibázott betelepítések ez igaz!
Az állami és magánkézben lévő halgazdaságok külföldről behozott csodahalaktól várták a gyors és látványos eredményeket. Az első ilyen honosítás a pisztrángfélék 1883 és 1885 közötti betelepítésével kezdődött. Sorrendben; a pisztrángsügér Micropterus salmoides, melynek féltve őrzött állományai voltak somogysárdon. Kiváló sporthalként tartják számon, habár az utóbbi időkben számuk erőteljesen megritkult, önfenntartó állománya egyes bányatavakban és a Kiskunság csatornarendszerében alakult ki.
Következett 1884 - ben a pataki szaibling Salvelinus fontinalis. Ez a faj a betelepítése óta többször is eltűnt vízeinkből és ma már csak a Bakonyban, a Viszló patakban találhatóak. Mivel stabil, önfenntartó állománya akakult ki Szlovákia, Szlovénia és Erdély néhány részén, ezért előfordulására több folyóvizünkben is lehet számítani. A szivárványos pisztráng Oncorhynchus mykiss (Syn: Salmo gairdneri) mind a mai napig nem akklimatizálódot teljesen. Önfenntartó állománya még a számára alkalmas vizekben is csak rövid időszakokra alakul ki, és csak folyamatos mesterséges szaporítás révén marad fenn.  

Magyarországon 1891 ben kezdődött a kínai aranyhal Carassius carassius auratus térhódítása Kellner Jenő - nek, az akkori Aquárium és Terrárium Egyesület egyik alapító tagjának köszönhetően, aki a Rómaifürdő meleg forrásvizébe telepített először aranyhalakat.
Az 1900 - as évek elején telepítettek trópusi fogaspontyokat, pl. Xiphophorus helleri -t a mickolctapolcai hőforrásokba, amely egy Buday nevű természetrajz tanár nevéhez fűződik. Azonban a trópusi fajok közül a szúnyogírtó fogasponty Gambusia affinis tekinthető a magyar halfauna állandó tagjának. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kell számolni a többi elevenszülő fogaspontyfaj, sőt az akváriumi forma és színváltozatok felbukkanásával is. Az ország bármely pontján, a különböző melegvizes tavakban kialakulhat önfentartó állományuk, amely pár évig fenn is maradhat. Erre talán a legjobb példa a Hévizi-tó vízrendszere, amelyben időről-időre az akvaristák megunt kedvencei 'landolnak. Ennek köszönhetően nemcsak a szúnyogírtó fogasponty Gambusia affinis lett a Magyar halfauna része, hanem meghonosodott az afrikai bíborsügér is, a Hemichromis guttatus, amely részben brakkvizű fajként igencsak jól érzi magát a tó kissé sós vizében. A meggondolatlan betelepítéseknek köszönhetően néha felbukkan egy-egy dél-amerikai bölcsőszájúhal (Cichlasoma), és különösen a Közép-Amerikából származó vöröstorkú sügér (Thorichthys meeki) alkot már önfenntartó állományt. Márcsak idő kérdése, hogy a Hévizi-tóban is egy csapat vöröshasú pirája (Pygocentrus nattereri) tegye még gazdagabbá a tó élővilágát.

Az Észak - amerikai naphalak közül elsőként a Lepomis gibbosus -t telepítették a sárdi tógazdaságba 1909 - ben, amelyet takarmányhalnak szántak, amit azóta is bánnak. Magyarországon megpróbálják tűzzel - hálóval és horoggal kiírtani, mint erős ikrarabló és ivadékpusztítókat. Az általuk okozott kár azonban sohasem volt jelentős. Már csak az a kérdés mihez képest ilyen erős az ellenszenv irántuk, az őshonos pontyhoz vagy a vágó durbincshoz (paptetű) viszonyítsuk?

A békafejű géb Neogobio kessleri megjelenését már 1911 - ben jelezték a hazai vizekben, azonban az első példányt csak 1984 - ben Ópalánkán a Dunából fogta ki Botta István. Ezzel igazolva azt a régi feltételezést, hogy a faj már régóta a Duna vízrendszerében is él. 1915 - ben következett a másik Észak - amerikai naphal térhódítása, a cifra kárász, vagy az arany naphalként emlegetett Lepomis aureus, amely szintén a sárdi tógazdáságból indult felfedező útra.

A törpeharcsa Ictalurus nebulosus európai honosítása 1885 - ben kezdődött, és ez Max Borne nevéhez fűződik aki borsós áron kínálta a halgazdaságoknak az új csodahalat. A honosítás olyan jól sikerült, hogy a törpeharcsa néhány évtized alatt eljutott Európa szinte mindegyik országába. Hazánkba 1902 - ben bukkant fel először a Balatonban, azonban 1904 - ben már szervezett telepítések is történtek. A törpeharcsa nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ez az eddigi legnagyobb csalás amelyet hazai halaink ellen elkövettek. Mégis meghonosították, mint jól fejlődő haszonhalat. A csodahal ugyanis nem igazán Európában vált törpévé, az volt bizony őshazájában is, ott csak 15 cm - rel volt nagyobb. A 60 - as évekig az ország valamennyi területén gyakori volt, de az utóbbi évtizedekben az Alföld vizeibe szorult vissza.

Az 1930 - as években feltűnt Magyarországon a háromtüskés pikó Gasterosteus aculeatus, melynek lágymányosi - öbölben lévő élőhelyét az akkori akvarista újságok és könyvek már említik. A faj 1956 - ban az óbudai Tímár utcánál lévő Duna parton is felbukkant, a felfedezője Homonnay Szabolcs volt. Az 1980 - as években már megtalálható volt a Dunában Verőcemarostól Ercsiig, Botta István kutatómunkájának köszönhetően.

1954 ben Bulgáriából importálták és meghonosították az ezüstkárászt Carassius auratus gibelio -t, amely az akkori halgazdasági szakemberek nagy bánatára gyors karriert futott be vizeinkben. Elterjedése csak részben írható a betelepítés számlájára, a 80 - as években tömeges felvándorlását és terjeszkedését figyelték meg a Duna vízrendszerében.

A csodahal keresésének az 50 - es években voltak kifejezetten ijesztő próbálkozásai:
A Mazuri - tavakból származó, kifejezetten hidegvízű marénaféléket igyekeztek a Balatonban meghonosítani, a rizsföldeken pedig Egyiptomból származó szájköltő halakat, - három Tilapia fajt nyaraltattak minden évben, éveken keresztül mire rájöttek, hogy szubtrópusi halakat nem lehet hidegvízhez szoktatni. Ez semmi volt ahhoz képest, amely a magyar honosítási dilettantizmus csúcsa volt a XIX. század végén, amikor Csendes - óceáni púpos lazacok, Oncorhynchus fajok balatoni kihelyezésével próbálták gazdagítani halfaunánkat.

A vándor maréna Coregonus laveratus első magyarországi példányát 1960 - ban Vácnál fogták ki a Dunából. Azóta többször is előkerült az észak - európai folyók jellegzetes lakója. Valószínűleg Szlovákiából sodródtak le több ízben, ugyanis ott ezt a fajt meghonosították a kis marénával Coregonus albula - val együtt, amely szintén betéved a magyar Duna szakaszra.

Utánuk következett a nagy hármas, az amur Ctenopharyngodon idella, a fehér busa Hypophthalmichthys molitrix és a pettyes busa Hypophthalmichthys nobilis.
Az eddigi legjelentősebb magyarországi haltelepítési akció szovjetorosz mintára 1963 - ban indult. A három növényevő fajként emlegetett amur, fehér busa és a pettyes busa betelepítése forradalmasította az akkori tógazdasági haltenyésztést. A polikultúrás haltermelésnek az volt a lényege, hogy a fehér busa a növényi planktont, a pettyes busa az állati planktont, az amur a magasabb rendű növényzetet, míg a melléjük telepített őshonos ponty az apró állati szervezeteket és a mesterséges takarmányt hasznosítja.
Ez így jól hangzott, de az elméleti részét valahogy elfelejtették közölni a halakkal. Az amurnak nemcsak a hínár ízlett, hanem lelegelte a tavak nádfalait is. A halastavakból kikerült növényevő halak eltérő táplálkozási módjuk miatt, a természetes vizekben terülj - terülj asztalkámat találtak és így jelentősen befolyásolták vizeink természetes táplálékláncát. Azonban ez csak a túlzott haltelepítéseknél volt megfigyelhető.
Mára elmondható, hogy ésszerű telepítéssel a természetes vizeink befogadják a két busa fajt és az amurt. Magyarországon a Tiszában és a Bodrogban tudott csak természetes módon szaporodni az amur és a fehér busa. A két busa faj mesterséges úton keresztezhető, és mára ezek a hibridek alkotják a magyarországi busa állomány jelentős részét. Ezek a hibridek terméketlenek, így a szabad vizekbe telepített állományuk kordában tartható. A folyóvizekbe újabban kitelepített amurok szintén sterilek, továbbszaporodásra képtelenek.

1969 - ben felbukkant Kelet - Németországban az amuri küllő Percottus glehni. Ez is szintén az ázsiai növényevő halakkal érkezett Európába. Hazai feltűnése csak idő kérdése volt, valószínűleg a faj már régebben a hazai vizekben is élt. Sajnos a Tiszán levonuló ciánszennyeződés következteben az őshonos ragadozó halak nagy része kipusztult, amelynek egyenes következménye a nemkívánatos új jövevényfaj túlszaporodása. Szintén a növényevő fajokkal együtt meghonosodott, és mára az egész országban elterjedt a gyöngyös razbóra Pseudorasbora parva, amely tömegesen 1967 - ben a biharugrai halgazdaságban jelentkezett. E gazdaság nem kapott az import amur és fehér busa szállítmányokból, így csak feltételezhető, hogy ide Romániából került át. Ez egyenesen rávilágított az akkori halhonosítási és halgazdálkodási gyakorlat hibáira is! Olyan fajjal gyarapodott a magyar halfauna, amely nem kívánatos. Jelenléte természetvédelmi problémákat is fölvet. Még egy Kelet-ázsiai faj, az amuri koncér (fekete amur) Mylopharyngodon piceus is a hatvanas évek elején bukkant fel először a hazai vizekben. Mivel a tógazdaságok akkor nem foglalkoztak vele ezért eltűnt. Majd 1986 ban az újabb honosítási kisérleteket a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézet végezte.

A Duna szlovák oldalán fogták 1979 - ben az első gyöngyös koncér Rutilus frisii meidingeri példányt. E alfaj a Duna felső szakaszán, néhány osztrák és német tóban, folyóban honos. Lehet, hogy véletlenszerű lesodródásról van szó, de az is lehet, hogy a faj terjeszkedőben van.

A csodahal effektus 1980 - ban sorozatban megismétlődtek egy - két halgazdaságunk jóvoltából. Betelepítették a fekete törpeharcsát Ictalurus melas -t, melynek halgazdasági kísérletei rekordidő alatt kudarcba fulladtak és a faj több természetes vizünkbe is kijutott. Ennek a fajnak honosítása azért indult, mert e halfajt összetévesztették az U. S. A. déli részén a tógazdaságokban nevelt csatorna harcsával (pettyes harcsa). - Foglalkoztak ebben az időben a melegkedvelő amerikai pettyes harcsa Ictalurus punctatus kísérleti tenyésztésével is, amely kikerült a szabad vizekbe. A környezeti igényeinek ez a víz nem felel meg, mint már említettem a szubtrópusi halakat nem lehet hideg vízhez szoktatni. A legújabban telepített faj egy afrikai harcsaféle, amely a pettyes harcsához hasonlóan nem éri meg a tavaszt, az ilyen halakat csak nyaraltatni lehet. 1982 óta folynak a honosítási kisérletek egy tokfajjal, ez a Lénai tok, amely Szibériában található állandó édesvízi életmódra áttért formája Acipenser baeri baeri, melyet alfajként jelöl a tudomány. Ma már állományuk az eredeti hazájukban is veszélyeztetett!

1898 Október 1 - én átadták a Vaskapu védműveit, majd 1970 ben elkészült az erőmű is, ekkor elvesztettünk két őshonos fajt, a sőregtokot Acipenser stellatus -t, a vizát Huso huso -t. A Vaskapu gátjai csak részben okozták e tokfélék eltűnését a hazai vizekből, az Al-dunán történt nagyarányú rablóhalászat következtében a viza és a söregtok kihaltnak tekinthetők Magyarországról.
A vágó tok Acipenser gueldenstaedtii és a szín tok Acipenser nudiventris már szintén a kihalás szélén áll!
A csodahal keresése úgy tűnik nemcsak Magyarországra jellemző. Itt meg kell említeni a lapátorrú vagy kanalas tokot (Polyodon  spathula), amelynek első közép-dunai  előfordulását szerb kutatók jelezték 2006 ban (Simonović  et al. 2006). Romániai és bulgáriai halastavakban tömegesen tenyésztik (Romániában 1992 óta). Kiszabadulva a halastavakból a Duna Vaskapu-szoros alatti szakaszán is megjelent. Mivel az ívási időszak alatt többször is szaporodik, míg az őshonos dunai tokfélék csak egyszer (a viza pedig csak minden harmadik évben), így előfordulhat, hogy a betelepült új faj kiszoríthatja a régi őshonos tokfajokat.

Az 1979 ben elfogadott, az európai vadon élő élővilág és a természetes élőhelyek védelméről szóló, ún. berni egyezmény volt az első olyan nemzetközi megállapodás, amelyben megjelennek a nem őshonos fajok betelepülésének, telepítésének szigorú ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések, - amelyet természetesen megint elfelejtettek közölni az invazív halfajokkal. Még mielőtt elkészültek volna a Vaskapu gátjai (1898), már akkor a szoros másik oldalán terjeszkedett tovább a törpe csík Sabanajewia aurata és alfajai; a balkáni csík S. aurata balcanica, S. aurata bulgarica, S. aurata radnensis. Majd következett a folyami géb Neogobius fluviatilis, a tarka géb Proterorhinus marmoratus és a békafejű géb Neogobio kessleri.

A magyar halfaunából 2001 óta ismert feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) a ponto-kaszpikus térség invazív fajainak egyike. Első hazai példányai Göd térségében kerültek elő a Dunából, 2004-re azonban már gyakorlatilag a folyam teljes hazai szakaszán kimutatták jelenlétét. A csupasztorkú géb (Babka  gymnotrachelus) első két példányát  2004 ben gyűjtötték a Szigetköz Cikolai-ág rendszerében (Guti  2006). Azóta az Alsó Duna irányából is megjelent, és mára a Duna  teljes hazai szakaszán megtalálható.
2012-ben tömeges megjelenését észlelték a Tisza-tó tiszafüredi részén, a mindössze három centis törpegébnek (Knipowitschia caucasica). 2016-ra már a Zagyva szolnoki szakaszán is megjelent (Szepesi & Harka - Halászat 109/1: 15.).
Az utóbbi években nemcsak a ponto-kaszpikus térség invazív fajainak térhódítása volt jellemző a Duna vízrendszerére.
A nyugati pikó Gasterosteus gymnurus első hazai leírása 2010 ben történt Budapest feletti befolyókból (Harka  & Szepesi 2010). Azóta megjelent a Drávában (Csipkés et al. 2010), valamint 2012 ben kimutatták a Sződrákosi  és a gödi Ilka-patakban is. 

Az őshonos fajok száma az elmúlt ötven évben három fajjal bővült. A nemzetközi halbiológiai kutatások amelyek 1959 és 1963 között történtek, tovább gazdagították a magyarországi halfaunát. A szlovák Oliva Vladykov és az olasz Zanandrea vizsgálatai tisztázták, hogy a Kárpát- medencében a körszájú ingoláknak három önálló faja él. A dunai ingola Eudontomyzon vladykovi, és a tiszai vagy erdélyi ingola Eudontomyzon danfordi. A harmadik az Ukrán ingola Eudontomyzon mariae, amely a legnagyob elterjedési területtel bíró "európai" ingola faj. Megtalálhatóak a Volga és a Don vízrendszerében, a Kaszpi-tengerbe ömlő folyókban (Sura), északon felhatol egészen a Visztula folyórendszeréig. Nyugati elterjedési területének határa a csehországi felső Morava folyórendszer, ellentétben az Eudontomyzon vladykovi fajjal, amely csak a Duna vízrendszerében fordul élő. A Magyarországon előforduló ingola fajokkal az a gond, hogy nem lehet őket morfológiai bélyegek alapján rendszerezni, ezért mielőbb szükséges lenne molekuláris (DNS) taxonómiai vizsgálatokat végezni a Kárpát-medencében élő Eudontomyzon nemzettség fajain.
Ezek megerősíthetik vagy cáfolhatják a korábbi, morfológiai jegyek, valamint zoogeográfiai megfontolások alapján tett megállapítások eredményeit. (Akkor most melyik faj legyen a dunai ingola?)

1974 ben egy újabb szenzációs zoológiai felfedezés történt a Duna Szlovák - Magyar közös határszakaszán. A tudomány számára addig új ismeretlen Közép - európai halfajt fedeztek fel, a balon durbincsot Gymnocephalus baloni -t.
A felfedezők: Juraj HolÔik & Karol Hensel. Gerjennél a Duna hazai szakaszáról is előkerült 1981 - ben, azóta már több helyen, még a Tiszában is megtalálták az új őshonos fajt.

A haltudományokkal foglalkozók évszázados tévedése volt a bihari márna. Azt már korábban is ismert volt, hogy a Barbus barbus mellett él itt egy másik, apró termetű márnafaj, ám ezt bő másfél évszázadon át azonosnak vélték a Petényi Salamon János által felfedezett és Heckel által 1852-ben önálló fajként leírt Petényi-márnával (Barbus petenyi), - érvényes nomenclatura neve: (Barbus peloponnesius petenyi). A Magyar Haltani Társaság 2010. évi konferenciáján merült föl először a Körösben élő kistestű márnák tudományos vizsgálatának szükségessége, amelynek eredményeképpen addig ismeretlen halfajt azonosítottak a Körös vízrendszerében magyar és cseh kutatók. Ez az apró termetű márnafaj a Barbus biharicus Antal & Kotlík, 2015.